Kora reggeli bejelentkezés... újabb két fejezet... fordulat következik!

Szép jó reggelt mindenkinek. Örülök, hogy mehet a napi két fejezet :-) Kicsit bonyolódnak a dolgok.

Ma anyámat fogom helyettesíteni a kis boltban, hogy i tudja pihenni magát  múltheti hajtás után. Ezért jelentkezem be ilyen korán. És láss csodát... itthon is be tudtam jelentkezni :-)

"

A nagy meglepetés… de még nem döntöttem el, hogy ez jó vagy rossz!

  A telefonhívás olyan váratlanul ért, hogy majdnem kiejtettem a bőröndömet a kezemből, mikor átemeltem a küszöbön hazafelé indulva Székesfehérvárról. A kis ketyere egyre követelődzőbben csörgött, mire előkerestem a válltáskám rejtekéből. Mint azt tudjuk… akkora rendetlenség, mint egy női retikülben, sehol másutt a világon nem található. Nekem azt senki se mondja, hogy ismer olyan nőt, akinek a táskájában glédába állna minden! Elvira hívott éppen.

  -Szia Elvira, mond – szóltam bele, miközben fél kézzel igyekeztem a mágneses kulcsot a zárba illeszteni.

   -Szia drágám! Remélem, ülsz.

  -Nos… nem éppen. Most zárom az apartmant. Indulok haza.

  -Akkor sürgősen ülj le valahová.

  -Elvira, nem szeretnék tiszteletlennek tűnni, de eléggé sietek. El kell érnem a buszt, ami a vasútállomásra visz. Kérlek vagy mond tömören és gyorsan, vagy kb egy óra múlva hívj vissza, akkor már a vonaton leszek, minden idegszálammal rád figyelve.

  -Akkor inkább elmondom tömören, mert nem tudok még egy órát várni.

  -Hallgatlak – és közben elindultam a folyóson, magam után húzva a bőröndöt.

  -Kibuliztam számodra egy interjút.

Először azt hittem, hogy rosszul hallottam! Vissza is kérdeztem. Nem, nem hallottam rosszul. Valóban azt mondta, hogy interjút fogok készíteni a hétvégén.

  -Na de… még soha nem csináltam… illetve élesben még sosem készítettem senkivel sem.

  -Nos, éppen itt az ideje. Holnap gyere be, mindent elmondok.

  -Mikor volna az az interjú?

  -Szombaton.

Ezek szerint lőttek Szombathelynek! Szólnom kellett Ákosnak. Egy ilyen lehetőséget mégsem hagyhattam ki. Ezek szerint több pozitív visszajelzés jöhetett a publicisztikámra, vagy nagy volt a rákattintások száma. A lényeg az volt, hogy a főszerkesztő asszony belém helyezte a bizalmát. És nem okozhattam csalódást.

Felhívtam Ákost és elmagyaráztam neki a történteket. Megnyugtatott, hogy nem történt semmi probléma. Toljuk át a következő szombatra.

Az izgatottságtól remegve ültem fel a hazafelé tartó vonatomra. A gyógyulás útján voltam, a tanulmányaimba fejlődtem, mióta több időm volt tanulni, s még a karrierem is szépen alakult. Úgy tűnt, hogy az életem a lehető legjobb irányba haladt! El tudta volna bármi is rontani?

*****

El bizony! De még mennyire! De ez a felismerés, mint egy másfél napot még váratott magára, amíg be nem sétáltam a szerkesztőségbe, és Elvira le nem ültetett az asztalához. Arcán elégedett mosoly terült szét.

  -Nem hittem volna, hogy Bözsi ennyire elégedett lesz a cikkemmel – mondtam a teámba kortyolva.

  -Nos… nem éppen a cikked miatt történt az egész. – mivel elég értetlenül nézhettem, mentorom folytatta. – Az a helyzet, hogy egy kicsit csaltam. Az enyém lett volna az interjú, de túlozva azt mondtam Bözsinek, hogy a hétvégére, családi okok miatt el kell utaznom Budapestre. Mást akart kijelölni, de addig nyaggattam és bizonygattam, hogy jó vagy, amíg rá nem bólintott.

  -Szóval hazudtál, és ráerőltettél Bözsire – vontam le, s éreztem, hogy egy kis csalódottság bokszolgatja a gyomromat.

  -Azért ne túlozz – kavarta meg Elvira az instant kávét.

  -Miért?

  -Mert tudom, hogy jó vagy. És még nem kaptál elég teret ahhoz, hogy ezt bebizonyítsd Bözsinek is. De ezzel az interjúval megmutathatod neki, hogy valóban jó vagy.

  -És, ha nem sikerül? Ha felsütök?

  -Ez eszedbe se jusson. Az én tanítványom vagy. Ezt hallani sem akarom a szádból. Meg fogod csinálni. És több mint jól. Már csak azért is, mert már összeállítottam a kérdéseket is, és elküldtem az alanynak, aki elfogadta – belekortyolt a kávéba.

  -Tehát kapok egy konyhakész interjúalanyt kérdésekkel együtt…

  -No meg időponttal és helyszínnel – fűzte hozzá a mentorom.

Az én szemöldököm is felszaladt.

  -Túl jó vagy hozzám – a vigyorom egyre szélesebb lett. Közben Elvira elém tolta azokat a bizonyos kérdéseket… beleolvastam… - „Még csupán fél éve töltötte be a posztját a fiók vezetőjeként és máris hatalmas adományozásokat lobbyzott össze a feljebbvalóitól, hogy támogatni tudják azt a színjátszó kört, mely tehetséges vak gyermekeket foglalkoztat. Mi motiválta?” – felnéztem Elvirára. – Ezek túl jó kérdések. Eszembe sem jutottak volna.

  -Tudod édesem, az évek és a rutin – mosolygott az idősebb nő. – Majd te is bele fogsz jönni. Csak a lényegre kell rátapintani.

  -Támogatták a Petőfi téri általános iskolát is vadonatúj írásvetítőkkel… hmmm… vagy a szeretetkonyhát… ez az ember csak nem egy szent? – vigyorodtam el. Őszintén örültem, hogy egy olyan emberrel beszélgethetek majd, aki ennyi jót tett. Ez visszaadta a hitemet abban, hogy az emberek mégis csak jók, s feledteti majd velem, hogy mennyi gonoszságot láttam és éltem át az elmúlt időszakban.

  -Szentnek azért nem nevezném – csóválta a fejét Elvira. – Inkább csak ott próbál segíteni, ahol tudomást szerez róla, hogy szükség van rá. De én inkább arra gyanakszom, hogy nem teljesen az ő fejéből pattannak ki ezek az ötletek. Ráfér arra a bankra a jó reklám. És szerintem ezért is javasolták interjúztatásra.

  -Aham… szóval inkább a jó marketinget célozták meg. Értem. Én pedig már azt hittem, hogy valóban egy jó ember.  

  -Nem rossz ember. Találkoztam már vele korábban is. Kellemes figura, szórakoztató és lehengerlő a stílusa. Élvezni fogod az interjúzást – vigyorgott Elvira sokat sejtetően.

  -Nem értem mire célzol – színleltem zavart és újra belenéztem a kinyomtatott kérdésekbe.

Mentorom mély torokhangon felkacagott, mint akinek nagyon kellemes emlékek jutottak az eszébe, s a hatása alá került volna. – Dehogy is nem – fedett meg a mutatóujjával. – Egy kellemes modorú férfi, és egy csinos fiatal és intelligens nő. Ki tudja… habár, mintha azt a pletykát hallottam volna, hogy van valakije, de ez lényegtelen az ügy szempontjából.

  -Elvira… Ad1; sosem kezdenék olyan férfival, akinél akár csak a gyanú is fennáll, hogy van valakije. Ad2; jelen pillanatban semmi kedvem, még csak flörtölni sem, valami hasonló okból kifolyólag.

  -Mit nem mondtál el pótanyádnak? – kérdezte, s arca kicsivel aggodalmasabbá vált.

  -Semmi fontosat – vágtam rá.

  -Ugyan drágám. Ismerem ezt a sebzett tekintetet. Láttam párszor a lányaim arcán is az évek folyamán. Valaki nagyon mélyen megbántott. Igazam van?

  -De már jobban vagyok – talán túl gyorsan reagáltam, mert kedvesen, amolyan mindentudóan elmosolyodott.

  -Magda – nagyon ritkán hívott a nevemen. Általában csak akkor, ha meg akart fedni, vagy, ha valami nagyon fontosat szeretet volna mondani. Az utóbbira céloztam. – A magam és a lányaim példájából kiindulva, előbb vagy utóbb minden helyre fog jönni. Esélyt kaptál, hogy újjáépítsd önmagad. Olyanná válhatsz, amilyenné csak szeretnél. De legfőképpen erőssé. Ismered a mondást. Ami nem öl meg az csak erősebbé tesz. Mi több… az a szemét alak úgy is megkeserüli egyszer, amit veled tett. Nekem aztán elhiheted. A saját két szememmel láttam. Méghozzá elég sokszor. Ugye elhiszed, hogy faszulni fog?  

  -Igen. Tudom. Sokan mondták már. Bár édesanyám úgy szokott fogalmazni, hogy a karma kereke őt is utol fogja érni. És ugyan azt megkapja, amit velem tett. Még ha nem is tőlem.

Elvira összeráncolta a szemöldökét. – Na jó. Így is mondhatjuk. Bár a spirituális humbugban sosem hittem. Még horoszkópot sem olvasok – elvigyorodott. - Talán egyszer, egy általánosat. Bika vagyok, és mikor azt írta, hogy kiállhatatlan, konzervatív, csökönyös és sértődékeny vagyok… bezártam az oldalt, és soha többet, még csak rá sem néztem egyetlen csillagjóslásra sem.

  -De miért? – kérdeztem, már én is vigyorogva.

  -Azért, mert nem volt igaza – vont vállat a mentorom és elindult az üres kávésbögrével a teakonyha irányába. Én utána.

  -És mégis hol lesz az interjú, és hány órakor?

  -Délután egykor, és a Gyöngyvirág cukrászdában.

  -És, hogy hívják az alanyt?

  -Varga Balázs.

Egy pillanatra ledermedtem, majd még a gondolatcsírákat is igyekeztem elhessegetni. Még a jellemleírása sem illett a volt barátomra! Ránéztem újra a kérdésekre. Nem! Biztosan nem az a Varga Balázs! A Sors nem szúrhatott ki velem ilyen gátlástalanul! Nem lettem volna felkészülve egy négyszemközti találkozóra!

  -Elvira?

  -Igen drágám?

Becsuktam a számat és mély levegőt vettem. Nem. Nem mertem rákérdezni. De ő még mindig várta a kérdést. – Mit vegyek fel?

  -Javastalom, hogy csinosan öltözz. Kicsit üzletasszonyosan, de nőiesen. Nem kell harsányan. Ez a Varga Balázs nagyon szereti a csinos nőket.  A társaságukban mindig sokkal nyitottabb a kérdésekre.

  -Értem. És köszönöm.

  -Nincs mit édesem. Mellesleg. Ha zavarna valami, vagy még mindig kétségeid lesznek, engem nyugodtan felhívhatsz, akár az interjú közepén is. Maximum addig kikapcsolod a diktafont – vigyorgott. – Én pedig végre pihenek egy kicsit a lakásom mélyén – kacsintott. – És ha az alanyról volna kérdésed, a lap alján megtalálod a mobiltelefonja számát. Bátran kérdezz tőle, hogy magabiztos legyél holnap.

  -Rendben. És köszönöm a lehetőséget. És a bizalmat.

  -Ne érzelgősködj. A fióka is úgy tanul meg repülni, hogy az anyja kilöki a fészekből. Aztán vagy túléli, vagy nem – vont vállat, majd a kezembe nyomta a szerkesztőség egyik modern diktafonját.

 A teakonyha ajtajából még visszanéztem rá. – Elvira. Túl fogom élni.

  -Tudom. Én pedig várlak vissza a fészekbe. Holnap délután.

Az interjú    

  Ideges voltam. Mi több… remegett a kezem miközben sminkeltem a fürdőszobában. Muszáj volt valamiképp megnyugtatnom magam, máskülönben kiböktem volna valamelyik szemem a szemceruzával! Abban biztos voltam. Egyszerűen nem hagyott nyugodni a dolog! Mi van akkor, ha valóban a volt barátomról volt szó? Miként fogok viselkedni? Egyáltalán képes leszek-e végigcsinálni az interjút a társaságában?

Kiadva minden feszültséget magamból kiáltottam egyet, és a padlóhoz vágtam a szemceruzát! Toporzékoltam, hogy végre lerázzam magamról a remegést. Utána kellett járnom! Egyszerűen muszáj volt, vagy máskülönben beleőrültem volna a bizonytalanságba!

Az íróasztalomról felkaptam a telefonomat, és a névjegyzékben elkezdtem kikeresni Balázs telefonszámát. De rá kellett ébrednem, hogy nincs meg. A szakítás után kitöröltem, hogy még a kísértést is elkerüljem, hogy felhívjam. Idegesen doboltam ujjaimmal az asztallapon, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve tárcsáztam a lap alján lévő telefonszámot. Kicsengett… egyszer… kétszer… háromszor… négyszer…

  -Igen, tessék, Varga Balázs beszél. 

A hang nem volt ismerős! A gyomrom még mindig remegett, de valamiért a hangom tisztán csengett, s valamiért enyhe búgó árnyalatot vett fel. Ösztönösen? Fogalmam sem volt.

  -Üdvözlöm, Hollósi Magdolna vagyok. Nem tudom, hogy a kolléganőm említette-e önnek, hogy a ma délután egy órakor esedékes interjút nem ő, hanem én fogom készíteni önnel?

  -Üdvözlöm. Igen, a kolléganője már tájékoztatott róla, de köszönöm. Igazán figyelmes.

Ott vibrált a fejemben a kérdés: - Te vagy az, Balázs? Te vagy az? De képtelen voltam feltenni.

  -Csak emiatt keresett fel? – törte meg a csendet a hivatalosan csengő férfihang.

Itt az alkalom. Gyerünk! Kérdezd már meg, hogy ő-e az a Varga Balázs, aki összetörte a szíved! Kíváncsiság erősen kampányolt a háttérből, s már nyitottam a számat, de Józan Ész időben rávetette magát és két vállra fektette! 

  -Igen – mondtam végül.

  -Akkor ismételten megnyugtathatom. Tudok a változásról. Akkor, ha nem haragszik, én visszatérnék a teendőimhez. Délután egy órakor találkozunk a Gyöngyvirágban. Az emeleti hátsó helyiségben fogom várni, az ablaknál.

  -Remélem meg fogom ismerni – engedtem meg egy kis mosolyt.

  -Abban biztos vagyok, hogy fel fog ismerni.

A gyomrom egy pillanatra összeugrott. – Valóban?

  -Igen. Ugyanis nem hinném, hogy bárki másnak kedve volna szombat délután öltönyben cukrászdába járni – kicsit az ő hivatalos hangszíne is vidámabb lett, de hamar magához tért. – Akkor délután egy órakor, kedves Magdolna. További szép napot.

  -Önnek is – búcsúztam én is, majd bontottam a hívást. Kifújtam magamból a feszültséget. Kezem-lábam remegett, ahogy megkönnyebbültem. A hang sem volt ismerős, és a nevem hallatán sem reagált. Ráadásul már tudta, hogy Elvira nekem adta át az interjút. Nyilvánvaló, hogy ha ő volna a volt barátom, akkor azt említette volna. Vagy tiltakozik Elvirának, hogy velem nem hajlandó találkozni. De egyik sem történ. Rá kellett ébrednem, hogy nagy valószínűséggel tévedtem, mint már annyiszor. Ráadásul a Varga Balázs név elég gyakori párosítás volt!

*****

 Igyekeztem Elvira tanácsának megfelelően felöltözni. Nem harsányan, kicsit üzletasszonyosan, de nőiesen. Miután vagy egy órát bámészkodtam a ruhásszekrényem előtt, rá kellet ébrednem, hogy egy újabb, az interneten keringő életigazság nyert bizonyosságot miszerint a nőknek két problémájuk van; Nincs egy rongyuk sem, amit felvehetnek, és nincs elég hely, hogy tárolni tudják!

Végül fekete kosztüm mellett döntöttem, melyhez egy elegáns karcsúsított blézer, és picivel térd fölé érő rakott szoknya tartozott. A blézer alá egy finoman barackos árnyalatú garbót húztam. Mindehhez testszínű harisnyát és nem túl magas sarkú fekete cipőt húztam. Hosszú hajamat szoros lófarokba szelídítettem. Leheletnyi sminket kentem fel, füleimbe pedig a szokásos hosszú aranyfülbevalómat kapcsoltam, melyeken egy-egy csiszolt citrin követ fogott közre egy patkóforma. Még a huszadik születésnapomra kaptam a családomtól.  Indulás előtt még egy utolsó pillantást vetettem az előszobai tükörbe. És bevallom őszintén, hogy tetszett, amit láttam. Szerettem volna jó benyomást tenni. 

Busszal közelítettem meg a belváros szívében lévő Gyöngyvirág cukrászdát. Egy kevés adrenalin keringett az ereimben, ahogy az új kihívásra gondoltam. Életem legelső interjúja! Te jó ég! Micsoda lehetőség! Csak majd ne felejtsem el ezért megcsókolni Elvira kezeit és valami finom bort vinni neki… - gondoltam, miközben felsétáltam a bíborvörös szőnyeggel borított elegáns csigalépcsőn az emeletre. A díszesen faragott korláton át, a falat borító bordó, arany brokátos tapétáig, egészen a boltíves ablakokig és az aranyozott csillárig, az egész hely eleganciát és gazdagságot sugárzott. Arra emlékeztetve, hogy még mennyire messze vagyok attól, hogy többet is megengedjek ezen a helyen magamnak egy pohár víznél. Remélhetőleg az interjúalany velem szemben is bőkezű lesz, és rendelhetek egyet a híres gyöngyvirág kehelyből. Elmosolyodtam, ahogy belegondoltam, hogy próbára teszem a nőiességem, s ugyan ezzel a mosollyal az arcomon léptem be a hátsó terembe. Körbenéztem, kezemben az Elvirától kölcsönkapott nőies kis diplomata táskával, melyben a kérdéseket, a tollam és a diktafont rejtettem. Két pár és három barátnő múlatta a kora délutánt, süteményt eszegetve. Valaki kávét ivott. Az illata megcsiklandozta az orromat. Az ablak felé fordultam. Valóban ült ott egy hajszálcsíkos sötétszürke öltönyt viselő férfi. Nyakába zöldes, apró kockás nyakkendőt, csuklóján arany órát hordott, s éppen azt a kávét kavargatta, melynek illata érkezésemkor megcsapta az orromat. A férfi felém fordult, a gyomrom pedig ismételten diónyira zsugorodott, mikor belepillantottam sötétzöld, aranybarna pettyes szemeibe a szögletes, keret nélküli szemüvegén keresztül. Istenem segíts meg! Fohászkodtam, s azon igyekeztem, hogy az érzelmeim ne üljenek ki az arcomra.

  -Szia Magda – köszönt nagy komoran. Vagy hivatalosan. A kettőt rendszerint összekevertem. – Gyere csak – hívott közelebb.

Mély levegőt vettem, s mikor már biztos voltam benne, hogy nem remegnek a térdeim, odasétáltam hozzá a kis körasztalhoz. Ő nyugodtan tűnt.

  -Szia Balázs. Ezek szerint veled lesz interjúm.

  -Nagyon úgy tűnik. Kire számítottál?

  -Nos… hogy őszinte legyek, nem rád. De essünk túl rajta, gondolom téged is várnak – ezzel kihúztam a széket. Ahogy a közelébe értem, a régi rossz szokások, a remegés, a zavar, a fájdalom, minden előjött, s e miatt az érzelem kavalkád miatt sikerült elhibáznom a széket! A következő pillanatban ott találtam magam a márványpadlón kiterülve, egyik lábam felhúzva, a másik Balázs két cipője közé csúszva, s csak pislogtam. Éreztem, hogy elönti a vér az arcomat, s néhány pillanatig megszólalni sem mertem. Végül csak rá kellett néznem Balázsra, aki láthatóan azon küzdött, hogy el ne mosolyodjon. 

  -Ööö… mit ne mondjak, szép belépő – mondta végül. Semmi rosszindulat nem volt a hangjában. – És nagyon szép bugyi – fűzte hozzá, s ekkor már megrándult a szája sarka.

Összezártam a lában, s abban a pillanatban, ahogy felfogtam, hogy mi is történt, olyan hangosan tört ki belőlem a jóízű kacagás, hogy, ha az esésem nem tűnt volna fel mindenkinek, az biztosan felhívta ránk az összes vendég figyelmét!

Erre már ő sem tudta visszafogni magát és nevetni kezdett. Őszintén. Minden gunyoros felhang nélkül. Felém nyújtotta a kezét. Egy pillanatig gondolkodóba este, hogy elfogadjam-e. Nem akartam, hogy azt higgye, minden rendben van, egyáltalán nem haragszom rá, megbocsátottam azért, amit tett. Ugyan akkor megrémített a vágy, hogy érezni akartam az érintését! Kutyaszorítóba kerültem! Józan Ész kapálódzott odabent. Egyre csak hajtogatta a magáét. Komoly meccset vívott a bennem felébredő Macskával, aki ki volt éhezve a férfiak gyengéd figyelmére, ha finoman akarok fogalmazni. Úgy nézhettem rá, mintha valami nagyon, de nagyon rossz dolgit csinált volna, mert összevonta a szemöldökét és elhúzta a kezét. Ezzel megoldódott a dilemma. Magad uram, ha szolgád nincsen! A Macska fújt egyet, majd visszavonult. Józan Ész diadalmasan összekulcsolta két kezét és a magasba emelve megrázta, ezzel jelezve győzelmi mámorát. Igyekeztem méltóságteljesen talpra állni, ami még ilyen kicsi sarkakon is nehézkes volt. Valószínűleg egyszerűbb lett volna, ha elfogadom Balázs kezét… de akkor már mindegy volt. A büszkeségem maradékával az arcomon és a szemeimben lesimítottam fekete szoknyámat és kétszer is leellenőrizve az széket, helyet foglaltam. Ekkor vettem észre, hogy a pincérnő egy ideje már ott várakozik tollal és jegyzettömbjével.

  -Jól van kisasszony? – kérdezte.

  -Igen, köszönöm. Egy pohár narancslevet szeretnék kérni.

  -Nyugodtan kérj egy süteményt is mellé – hallottam Balázs színtelen hangját az ablak felől.

  -Akkor kérnék még mellé egy gyöngyvirág-tálat is – csak azért is! – gondoltam gonoszkásan, de az arcomon csak a kedves, picit naiv mosolyt ült. Ártatlan kislánynak tűntem, aki nincs tisztában az árakkal. Pedig tisztában voltam vele, hogy a specialitás, amit kértem, ezerötszáz forintba került... elvégre, ha a bankfiók igazgatója azt mondja, hogy egyek, akkor eszem.

  -Önnek a szokásosat Varga úr?

Balázs bólintott, a pincérnő pedig távozott.  Kettesben maradtunk, amitől ismét megugrott a gyomrom, de igyekeztem mindezt palástolni azzal, hogy előkerestem táskámból a kérdéseket és a diktafont.

  -Elvira azt mondta jóváhagytad a kérdéseket, úgyhogy lássunk munkához.

Balázs zöld szemei engem vizslattak. Arca zárkózott volt, tartása elutasító, hiszen jobb bokáját keresztbe rakta a bal combján, felsőteste is inkább a kijárat felé nézett. Egyik kezével az asztalra rakott telefont forgatta. Ha nem hittem volna, hogy ismerem, azt gondoltam volna, hogy ideges és zavarban van. De akkor ott, azt olvastam ki a viselkedéséből, hogy nem akar ott lenni. Félig-meddig igazam is volt! De még nem tudtam, hogy miért.

  -Igen. Elfogadtam a kérdéseket. Lássunk hozzá, három órától már magánjellegű programom van – döfésnek szánhatta? Vagy azt várta, hogy rákérdezek mégis kivel, és akkor megadtam volna neki azt az előnyt, hogy rossz érzést kelt bennem és elbizonytalanodom? Igen, kinéztem belőle. De eltökéltem, hogy az interjú alatt végig higgadt és tárgyilagos maradok. Többet nem tehettem a saját védelmemben.

  -Akkor kezdhetjük? – kérdeztem ujjamat a diktafon piciny indítógombja fölé helyezve. Miután ő bólintott, elindítottam a rögzítést, az interjú pedig kezdetét vette: - Beszélgető partnerem Varga Balázs, a Kontinentál Bank soproni fiókjának igazgatója. Az elmúlt fél évben támogatást szerzett a Vak Gyermekek Színtársulatának, és néhány anyagi gondokkal küzdő általános iskolának. Mi vezérelte, hogy erre a nagylelkű elhatározásra jutott?

 Az interjú legnagyobb megdöbbenésemre gördülékenyen ment. Talán az adrenalinnak volt köszönhető, vagy éppen volt párom hideg távolságtartásának, de egyszer sem bicsaklott meg a hangom. Eszemben sem volt felolvasni a papírlapról a kérdéseket. Talán Balázs ezt várta tőlem, de azon kívül, hogy néha lepillantottam, egyenesen a szemeibe néztem. Olykor belekortyoltunk az italunka, majd óvatosan letettük, hogy az érzékeny műszer a csörömpölést lehetőleg ne rögzítse. Mire a kérdések végére értünk, minden maradék feszültség elpárolgott belőlem. Ő azonban újra a telefonjával játszott, amint kikapcsoltam a diktafont.

  -Még hozzá sem nyúltál a süteményedhez – jegyezte meg.

  -Nem akartam teli szájjal beszélgetni. Volt gyerekszobám – mondtam, s a villával megpiszkáltam a habos csodát.

Ehhez nem volt több hozzáfűznivalója. Nagyot kortyolt az almafröccsből. Nem volt kedvem egy erőltetet, semmitmondó beszélgetéshez. Belülről tomboltam. Legszívesebben nekiszegeztem volna azokat a kérdéseket, melyek a szakítás óta bennem kavarogtak. Miért hagytál el? Miért csaltál meg? Miért nem tudtad elmondani? Miért azzal a kapafogú nővel? Miért aláztál meg ennyire? Miért szabadítottad rám a családodat? Miért kerülsz? Miért szerettél ki belőlem? Miért aláztál meg a saját családom előtt? Úgy űzték egymást a kérdések a fejemben, akár egy eldurvult Forma 1-es futam résztvevői! Végül felnéztem rá. Hagytam, hogy a szemembe tükröződjön a szomorúságom és kiüljön az arcomra is. Végül csak ennyit kérdeztem: - Miért?

Mélyet sóhajtott.

  -Magda. Nem ez a legmegfelelőbb hely és idő, hogy megbeszéljük – mondta, s láttam rajta, hogy legszívesebben felállna és távozna. De volt benne annyi udvariasság, hogy nem hagyott faképnél.

  -Tévedés ne essék. Nem számon kérlek. Egyszerűen csak kíváncsi vagyok. Nem hinném, hogy bármiféle düh, sértettség vagy harag volna a hangomban. Ez csupán egy egyszerű kérdés volt.

 Újabb mély sóhaj. – Nem tudom – pedig tudta. Látszódott rajta. Ki akart bújni a felelősség alól. Mint mindig, ha erről volt szó. Ő nem csinált semmi rosszat. Nincs köze ahhoz, hogy hetekig sírtam. Hogy alig ettem. Hogy összetörtem. Ahhoz sincs köze, hogy ki voltak sírva a szemeim, amikor találkoztunk. De az önbizalma kezdett megdőlni, amikor azzal szembesült, hogy mennyire törékennyé váltam az elmúlt fél évben a fogyásom miatt. A bőröm ugyan már nem volt papírszerű, és nem ütöttek át rajta az erek. Szemeim alatt sem húzódtak sötét árkok. De az egész lényem arra emlékeztette, hogy az, ha enged a vágyainak, s nem zárja le megfelelően a múltját, egyszerűen csak struccpolitikát alkalmazva tudomást se hajlandó róla venni, az következményekkel jár. Legtöbb esetben azzal, hogy valaki sérül. Én voltam rá az élő bizonyíték.

  -Rendben. Vitához semmi kedvem. Ha gondolod, nyugodtan távozz. Te magad mondtad, programod van. Az interjúnak vége. Köszönöm a lehetőséget. A kész vázlatot Elvira majd elküldi számodra, hogy jóváhagyd – közben nem néztem a szemeibe. Menekültem. Mégpedig a habos süteményekbe, amik előttem voltak. De már koránt sem voltak olyan étvágygerjesztőek. Bele sem fértek volna diónyi gyomromba!

  -Találjunk köztes megoldást – mondta végül. – Csomagoltassuk el a süteményed. Hívom a pincérnőt.

Mivel nem reagáltam, intett, s hamarosan már a cukrászda előtt álltunk, kezemben egy becsomagolt papírtálcával.

  -Azért örültem, hogy láttalak – mondta.

  -Ez jelen körülmények között eléggé hihetetlenül hangzik – mondtam csendesen. Fáradtság tört rám. Talán az emlékek miatt. El akartam onnan menni. Vagy arra vágytam, hogy átöleljen? Hogy megnyugtasson, hogy mindez csak egy rossz álom volt?

  -Igen, tudom – bólintott. – Jól nézel ki.

Miért dobálózik közhelyekkel?

  -Lefogytam – mondtam.

  -Feltűnt. Már, amikor megérkeztél.

Na lám… még is csak kialakult egy semmitmondó beszélgetés. De legalább nem éreztem bezárva magam. Bármikor hátat fordíthatok és távozhatok. Ő az ellenkező irányba készült.

  -Magda… - kezdte. Az arcán valami más érzelem öntött formát. Különös volt. Mintha egy pillanatra felbomlott volna a közönyös, távolságtartó álarc. Aggodalom? Megbánás? Ugyan kislány, ne álmodozz! Ez nem az a fajta férfi, aki beismeri a hibáit. Súgta Józan Ész. Minden esetre karikagyűrűt még nem viselt! Ez már a Macska volt, aki még mindig, még a fájdalmas emlékek ellenére is arra vágyott, hogy olyan dolgokat műveljen, amire józanul képtelen lettem volna ezzel az emberrel!

  -Tessék? – kérdeztem végül.

Egy villanás, egy lélegzetvétel… újra a helyére kattant az a bizonyos álarc, mint aki meggondolta magát. – Akkor majd várom a kész vázlatot. Legyen szép napod – az órájára nézett, majd hátat fordított és elsétált a parkoló irányába. Egy pillanatig még ott álltam őt figyelve, majd én is elindultam a dolgomra. Két méter megtétele után megálltam és visszanéztem a vállam felett. Ő is engem nézett. Majd mikor rádöbbent, hogy nézem, elfordult, és eltűnt a sarkon.

Mélyet sóhajtottam. Nem tudtam hová tenni a történteket. Azt hittem másfél év alatt nagyjából kiismertem ezt az embert. De úgy tűnt, hogy tévedtem. Képtelen voltam eldönteni, hogy szánalom, megdöbbenés, bizonytalanság, aggodalom, vagy kíváncsiság van-e a háttérben. És kiderül-e egyáltalán bármikor is? Elszédültem. Túl sok energiát pazaroltam arra, hogy olyan dolgon törjem a fejem, amibe nem szólhatok bele! Túl sokat! Elég volt!

Így indultam el a szerkesztőség felé, hogy még frissen, megírjam a vázlatot!"