Kutya futtában újabb két fejezet

Kutya futtában újabb két fejezet :-) Ne kíméljetek...

Jó szórakozást!!!

Joyo

"Békepipa helyett béketea!

  Amikor Hétfőn délelőtt visszaértem Székesfehérvárra és leszálltam a belvárosban, határozott szándékkal cibáltam keresztül a macskaköves Főutcán a húszkilós gurulós bőröndömet! A kedvenc teázómat vettem célba. Nem, nem azért, mert a legelső előadásom kezdete előtt még elkortyoltam volna egy teát! A bűntudat hajtott.
Fél órával később már a Kodolányi A-épületének aulájában sétáltam, miután a ruhatárban leadtam a kabátomat és a bőröndömet, a kezemben pedig egy kisebb méretű csomagocskát fogtam. Körbenéztem a hallgatók sokaságán. Egy bizonyos szőke fejet kerestem a kavalkádban, s mikor megpillantottam, ahogy az egyik hosszú asztal végében falnak vetett háttal könyvet olvas, a szívem szaporábban kalapált. Fel sem pillantott, amikor odaértem hozzá. Letettem az asztalra a kis csomag pezsgős eper zöldteát és az esernyőmmel lassan eléje toltam. Ő át pillantott a vaskos kötet lapjai felett, egyenesen a fényes, zöld csomagra, majd rám.
  -Szia – köszöntem.
  -Szia – viszonozta ő is.
  -Leülhetek?
  -Felőlem. Ha utána nem pattansz fel és szaladsz ki az épületből – csukta össze a regényt Lili.
  -Ígérem, hogy nem áll szándékomban – engedtem meg egy ferde mosolyt.
  -Ez micsoda? – mutatott a csomagra a szőkeség.
  -Békepipa, de mivel tudom, hogy te nem dohányzol, béketea lett belőle.
Felvonta egyik szép ívű szemöldökét, majd mélyet sóhajtott. Megfogta a teát és megnézte.
  -A kedvenced.
  -Látom – modta, de láttam rajta, hogy már ő sem sokáig bírja ki, hogy meg ne eresszen egy mosolyt, pedig Isten rá a tanúm, nagyon küzdött ellene! De meg akart leckéztetni.
  -Nézd Lili…
  -…sajnálom – mondta ki végül ő a varázsszót. Én csak pislogtam, mint pocok a lisztben. Ez egy olyan fordulat volt, amire nem számítottam.
  -Hogy mi? – hápogtam.
  -Ahogy mondtam. Túlságosan nyers voltam, de ismersz. Nehezen bírom ki, hogy szépítsek bármit is. De lehettem volna finomabb is.
  -Én is bocsánatot kérek. Így visszatekintve tudom, hogy az idegeidre mentem ezzel a témával.
  -Mindenkinek volt hasonló szar szitu az életében. És voltak túlkapásaink is. Felejtsük el. Ha beszélni akarsz róla, beszélj csak. Jobb, ha kiadod magadból, mintha emésztenéd magad. Már így is fogytál.
  -Fura, mert egy ismerősöm is ezt mondta a hétvégén. De én még nem vettem észre – csóváltam a fejem, miközben a hasam, a hátsóm és a combjaim simogattam, ami beismerem, külső szemlélőnek eléggé bizarr látványt nyújthatott.
  -Talán azért, mert annyira el voltál foglalva az önsajnálattal, hogy nem volt időd tükörbe nézni – vont vállat Lili, majd ismét megszagolta a teás zacskót. –Hmmm… Istenem, pezsgős eper! Imádom! Ekkorát nem hibáztál! – nézett rám szemöldökeit összevonva. – Valami van még a háttérben.
  -Csak biztosra szerettem volna menni – vontam vállat, s igyekeztem ártatlan arcot vágni. Úgy tűnt, hogy baromira rossz színész lehetek, mert Lili kitámasztotta az állát és érdeklődve engem vizsgálgatott. Utáltam ezt a nézést. Olyankor mindig az volt az érzésem, hogy a vesémbe lát! És azt utáltam!
  -Ugyan már Magda. Ismerlek. Vén még valami a háttérben.
  -Nem, nincs.
  -De igen – végül újra felegyenesedett, majd kicsit összeszűkítette macska szemeit. – Te találkoztál vele élőben is, igaz?
  -Nem tudom, mire gondolsz.
  - Jaj, ne nézzél már hülyének. Találkoztál ezzel a Veronikával, és égsz a vágytól, hogy végre elmondhasd. Látom rajtad. Pocsék színész vagy, már ne is haragudj. Na, ki vele! Ígérem, hogy nem állítalak le.
Mélyet sóhajtottam.
  -Na jó, igen, találkoztam velük, és végre a szemeibe néztem annak a csajnak – mondtam végül megkönnyebbülten.
  -És mit tettél vele?
  -Semmit.
Lili felkapta a fejét. – Hogy mi? Ott volt tőled egy karnyújtásnyira, és még csak a haját sem cibáltad meg?
  -Na de kérlek, bent voltunk a nagyáruházban. És különben is, úrinő vagyok. Majd megvárom, amíg egyedül lesz valahol és bemutatkozom neki – mosolyogtam kétértelműen, s tudtam, hogy Lili vette a célzárt. Fel is kacagott. Én pedig örültem, hogy még sem veszítettem el a legjobb barátnőmet, a saját hülyeségem miatt!

Bonyolódik a helyzet és nőnek az elvárások!

 A pókokat számoltam a sarokban. Lustán hintáztak a fűtőrendszer keltette légáramlatban. Milyen jó nekik. Csatlakoztam volna hozzájuk. Egész nap csak lógnak, semmi nyűg, semmi gond, maximum a végtelen várakozás, hogy mikor akad a hálóba egy reményvesztett bogár. Lili tovább olvasta mellettem azt a vaskos könyvet, amit már vagy egy hete húrcibált magával mindenhová. Tudtam, hogy amint elérkezik a jó idő, lesz, amikor a csónakázó tó partján fogok rábukkanni, amint ugyan így tesz. Éppen kommunikációs technológiák előadáson ültünk, és egy dokumentumfilmet kellett volna feszült figyelemmel követnünk, ám, mivel a professzorunk is inkább egy újságot az arcára terítve aludt, mi sem törtük magunkat, hogy figyelmet szimuláljunk. Legalábbis a nagy többség. Tőlem két sorral arrébb valaki horkolt. Fejét két karjára fektette a padon, hosszú, lófarokba fogott karamell színű haja oldalt leomlott. Rita volt az, a volt lakótársam. Sajnáltam. Tudtam jól, hogy keveset alszik Viktória miatt, aki be sem dugta az orrát. Éjszakánként, még három szobával arrébb is beszűrődött hozzám a náluk zajló buli zaja. Nem hibáztattam Ritát, hogy próbálja egybekötni a kellemest a hasznossal, s minden órán alszik, amin nem feltűnő, de legalább a jelenléti íven szerepelt a neve.
  Ekkor megszólalt Kiss professzor keze mellett az ébresztőóra, jelezve, hogy lassan lejár a másfél órás előadás ideje. Olyan hirtelen riadt meg, hogy leesett a székről, melyen ült, s mi mást nem is láttunk, mint kalimpáló fekete makkos cipőit és a lassan fejére libegő napilapot. Körülöttem többen is visszafojtották a nevetésüket, bár a válluk rázkódásából látszott, hogy nagyon keményen küzdenek ellene. Nem volt ildomos hangosan kiröhögni a tanszék vezetőjét, még abban a helyzetben sem.
Az első három sorban páran felálltak, hogy jobban lássanak.
  -Professzor úr… - kezdte egy bátortalan női hang valahonnan előröl. - … jól van?
  -Természetessen. Ne aggódjanak – jelent meg arca az asztal mögül. Megigazította szögletes szemüvegét, majd felállva lesöpörte szürke zakóját, és mosolygott, mintha mi sem történt volna.  – Oh, már ennyi lenne az idő – pillantott az órájára.  – Remélem élvezték a filmet.
  -Mármint, akik ébren maradtak rajta – motyogta félhangosan Lili becsukva a könyvet, és már készült rá, hogy jegyzeteit a tarisznyájába süllyessze.
  -Kérem tartsák az eszükben, hogy a szakdolgozatuk vázlatát Május tizenötödikéig le kell adniuk a Médiatudomány Tanszéken a koordinátoroknál, úgyhogy, aki még nem választott témát és konzulenst, az csipkedje magát. Ha esetleg rám esett a választásuk, délután kettőtől a tanszéken megtalálnak. Továbbá, ha az elmúlt három év során nem tették volna tiszteletüket nálunk, az „A”-épület harmadik emeletén találják az irodát. További kellemes napot kívánok önöknek.
 Elpakoltuk a jegyzeteinket, közben folyamatosan járt az agyam.
  -Min gondolkodsz? – kérdezte Lili.
  -Honnan veszed?
  -Megint ráncolod a homlokod – mutatott rám.
  -Hülye szokás, le kellene szoknom róla – morogtam.
  -A homlokráncolásról?
  -Nem, a gondolkodásról – néztem barátnőmre kifejezéstelen arccal, majd mind a ketten egyszerre kacagtunk fel. –Induljunk. Még nekem is el kellene valahol kapnom Mayer professzort, hogy vállalja a konzulens szerepét.
  -Tudod már, hogy miről fogsz írni? – kérdezte Lili, miközben felvette a tarisznyát.
  -Csak körvonalakban. Ezt is szeretném átbeszélni vele. Na, induljunk, még inni szeretnék egy kávét, hogy magamhoz térjek.
  -Várj – állított meg Lili, és mögém mutatott. Megfordultam. Rita még mindig ugyan úgy aludt, ahogy a film közepénél észrevettem. – Nem hagyhatjuk így itt.
  -Igaz – bólintottam, majd elindultam az alvó lány felé. Felmásztam egy asztalsoron keresztül, majd gyengéden megrázogattam a vállát. – Rita… Rita, ébresztő.
 Kicsit megrándult, majd lassan felemelte a fejét, és én belenézhettem nyúzott arcába. Sápadt volt, szemei karikásak. – Mi?
  -Vége az előadásnak – ismételtem.
Úgy tűnt, hogy végre eljutott a tudatáig, mert világosbarna szemei kikerekedtek.
  -Jézusom, elaludtam! Feltűnt a tanárnak?
  -Nem hinném. Az arcára újságot terítve aludt – vontam vállat. – Na gyere. Menjünk. Iszunk egy kávét, hogy túléljük a Szociológiát.
Rita is elmosolyodott, bár kicsit félénken.
  -Nem baj, ha én is csatlakozom?
Lilire pillantottam, aki mosolyogva megvonta a vállát. Ezt Rita igennek vette, s mappáját a mellkasához szorítva, elindultunk hármasban a büfé felé, hogy végre magunkba döntsük azt a bizonyos feketét, amiért üvöltözött a szervezetem!
    -Miután elköltöztél eléggé eldurvult a helyzet – mesélte Rita a büfében ülve. – Mióta Reni ott van… Viki jobban megvadult. Isznak, bagóznak a szobában, minden este vendégeket hívnak… nem, hogy tanulni, aludni sem nagyon lehet tőlük. Csak napközben, amikor ők is alszanak. De eldöntöttem, hogy megpróbálok változtatni, mert ez így nem állapot – rázta a fejét, az alacsony, kerek arcú nő.
  -És, ha elköltöznél? – kérdeztem.
Rám pillantott. – Ezen már én is elgondolkodtam. Csak nem akarom őket magamra haragítani.
  -Miért haragudnának meg rád? – kérdezte Lili.
  -Miután Magda elment, őt is kicikiztük. Hogy mennyire nem volt közénk való – itt bocsánatkérően rám nézett. – Ne haragudj.
  -Semmi gond. Igazatok volt, nem voltam odavaló – vontam meg a vállam. – Nézd. Ha nem bírod… beszélj Ica nénivel. Biztosan megérti és keres neked új helyet. Nálam is megtette.
Rita mélyet sóhajtott és csak nézett maga elé. Láttam rajta, hogy gondolkodik, de aznap többször már nem hozta szóba a dolgot. Megittuk a kávénkat és tovább álltunk, hogy végig üljük a szokásos szerdai másfél órás szociológia előadásunkat. Lili újra elővette a könyvet, én valamennyit jegyzeteltem, bár ezen az órán nehézkes volt, mert, ahogy hadart az előadást tartó fiatal nő, olyan gyorsan váltotta a diákat a kivetítőn. Rita attól a naptól kezdve csatlakozott hozzánk. És mi örültünk neki.
  -Van egy jó hírem a számodra babám – újságolta Elvira a telefon túlsó felén, amikor délután felhívott.
  -Éspedig? – érdeklődtem mosolyogva.
  -Tetszett a főnöknek a cikked.
  -Milyen cikkem? – ráncoltam értetlenül a homlokom. – Nem adtam le mostanában semmit sem Bözsinek.
  -Az, amit a szőrtelenítésről írtál. Idézem: „- Még sosem nevettem ekkorát a gyantázáson, pedig havi szinten megszenvedem.”
  -Ismétlem… nem adtam oda semmiféle cikket a főszerkesztőnek. Én neked mutattam meg a szösszenetet, amit a hétvégi kozmetikai élmény ihletett. Elvira… átküldtem neked e-mail-ben.
 Szünet a túl végről.
  -Elvira?
  -Igen csillagom?
  -Hogy került Bözsi kezébe az a szösszenet?
  -Khöm… nos, nem is tudom.
  -Elvira… elképzelhető, hogy az e-mail megnyitotta, majd kinyomtatta önmagát, és belibegve egyenesen a főszerkesztő asztalán landolt? – kérdeztem naivságot színlelve.
  -Én is ezzel tudnám megmagyarázni – kontrázott. – A lényeg annyi, hogy, amikor Pénteken bejössz, beszélni akar veled. Mintha valami olyasmit mondott volna, hogy a hétvégi számba, a szórakoztató rovatba megjelentetné.
A gyomrom izgatott fickándozásba kezdett. El sem mertem hinni. Az én cikkem a hétvégi lapszámban? Te jó ég!
  -Ott vagy még babám?
  -I… igen, itt vagyok. Csak álmélkodom.
  -Azért ne lovalld bele magad túlságosan. Ez még nem egy karrier kezdetét jelenti. Pláne itt nálunk – figyelmeztetett már komolyabb hangvétellel Elvira.
  -Igen, tudom. De ezzel még így is feldobtad a napomat.
  -Miért? Baj van?
  -Csak a szakdolgozat nyomaszt – válaszoltam. – Még fogalmam sincs, hogy pontosan miről szóljon.
  -Na ne búsulj. Majd Pénteken az irodában átbeszéljük. Megpróbálok segíteni.
  -Köszönöm Elvira.
  -Ne köszönd. Az én pártfogoltam vagy. Majd akkor köszönd, ha már elfogadták a diplomamunkád és tovább engedtek államvizsgázni. Mikor is lesz?
  -Csak jövőre.
  -Hála az égnek. Akkor van még rá időnk. Ne haragudj Magdolna, de most mennem kell. Ma még van egy interjúm. Pénteken reggel találkozunk a szerkesztőségben. Puszillak – ezzel bontotta is a vonalat.
Kezemben a telefonnal még mindig nem voltam képes másra, csupán szélesen vigyorogni. Így talált rám Mariann. Megkocogtatta az ajtómat, mire felkaptam a fejem.
  -Szia, ugye nem zavarok? – tudakolta.
  -Nem, dehogy. Gyere csak – intettem, és letettem a mobilomat az asztalra.
  -Igazából csak azért jöttem, mert téged keres valaki. Itt vár a folyosón – intett hüvelykujjával maga mögé Mariann.
  -Oh. Megyek.
Meglepetésemre Rita állt a küszöb előtt. Szemei még mindig karikásak voltak, de kerek, barátságos arcán széles mosoly terült el. A hátán egy nagy sporttáska volt átvetve.
  -Szia Magda. Csak meg szerettem volna köszönni.
  -Mit?
  -A bátorítást. Megtettem. Beszéltem Ica nénivel és talált nekem egy új szobát. Azt mondta, már várta, hogy keresni fogom. Ennyire látható volt, hogy kikészültem? – tudakolta.
  -Eléggé – bólintottam. – De gratulálok. Ez hatalmas lépés volt tőled. És mit szóltak hozzá a többiek?
Arcán még azelőtt sosem látott elszántság és büszkeség jelent meg. Mintha jobban ki is húzta volna magát. – Közöltem velük, hogy elmegyek. Elköltözöm. És, amikor megkérdezték, hogy miért, a szemükbe vágtam az igazságot. Hogy egyszerűen már nem bírom velük. Sem aludni, sem tanulni nem tudok tőlük, és, hogy elegem van abból, hogy ugráltatnak és kihasználnak!
Vigyorogva felvontam egyik szemöldököm. Büszke voltam rá, be bevallottam magamnak, hogy sosem néztem volna ki belőle. Többet tett, mint én. És még mindig életben volt. Pedig egy viperafészekből készült kicipelni a motyóját. – Ezek után meg kell oldaniuk a tévé és számítógépkérdést.
  -Gratulálok – ismételtem magam. – És? Hogyan reagáltak minderre?
  -Nos… eléggé rosszul. Úgyhogy… az az igazság, hogy nem csak híreket közölni jöttem hozzád. Segítenél átköltözni? Eléggé gyilkos a hangulat. Talán, ha ketten vagyunk, akkor kevésbé lesz veszélyes – mondta, miközben nagy boci szemeivel segélykérően pillogott rám.
  -Természetesen segítek – bólintottam. Felhúztam a lábamra a zsiráfokat ábrázoló mamuszaimat, majd zsebre dugott kézzel Rita után mentem a régi apartmanomba. A feszültség kézzel fogható volt a helyiségben. Régi szobám ajtaja tüntetőleg csukva volt, Rita párnái, takarója, könyvei szanaszéjjel szórva az előtérben. Egy nagyobb ruhakupacra pedig ráöntötték hamutáljuk tartalmát. Erre a látványra még az én gyomrom is összeugrott, így el tudtam képzelni, hogy Rita mit érezhetett.
  -A büdös ribancok! – morogta és már nyúlt a ruháiért.
Ekkor saját szobatársa, Timi jelent meg szobájuk ajtajában.
  -Rita, sajnálom. Nem voltam itt… én…
  -Semmi baj – sóhajtott beletörődve a kis nő. – Majd kimosom őket.
Timi segített felszedni a ruhaneműket, én a tévéért indultam. Rita még mindig hangosan morgolódott, ám, mikor kiértem, két kezemben a kis zajládával, volt lakótársam arcán még nagyobb fájdalmat láttam.
  -Ez volt az egyik kedvenc pólóm – mutatta a darabot, s azt is láttam, hogy annyi hamu fedi, mintha azzal törölték volna ki a hamutálcát.
Ettől még nekem is elgurult a gyógyszerem. Sosem voltam az a kimondott bosszúálló angyal, de abban a pillanatban nem is gondolkodtam, csak letettem a tévét a konyhapultra.
  -Gondolom akkor már nincs rá szükséged – mutattam rá.
  -Menthetetlen – csóválta a fejét.
  -Megengeded? – nyúltam érte, ő pedig oda adta a pólót. Összetekertem, ahogy valószínűleg ők tették, s azzal a részével, amin a lehető legtöbb hamu és mocsok volt, szép nagy, nyomtatott betűkkel a következőket írtam szobájuk hófehér ajtajára:
„Ribanc-lak”
Hátam mögött döbbend csend.
  -De… - motyogta Timi.
  -Megérdemelték – vágta rá Rita, majd beviharzott a fürdőszobába, s néhány pillanat múlva két fogkefét tartva a kezében, átsétált a mellékhelyiségbe. Mást már nem láttunk, csupán a vécétartály zúgásából következtethettünk a történtekre. No és persze Rita elégedett arckifejezéséből. 
Fél óra alatt elköltöztettük Ritát az első emeletre. Pontosan felettem lakott.
  -Azért én tartok tőle, hogy mi lesz Reni és Viki reakciója, ha meglátják az üzenetet az ajtajukon – nézett fel ránk Timi.
  -Megérdemelték. Én szenvedtem tőlük két és fél éven keresztül. Elég volt. Neked sem kellene hagynod magad – mondta Rita.
Timi megvonta a vállát. – Lehet, hogy ezek után nekem sem lesz más választásom, és megyek veled a 209-es szobába. Elvégre szemmel láthatóan a te pártodon álltam.
  -Ne viccelj, szívesen látlak – vigyorgott Rita.
Nos… a bosszú sem sokat váratott magára. Három hétig, minden egyes diszkó-est alkalmával hajnalban a csengőre tenyereltek, felrázott boros-kólát öntöttek a bejárati ajtóra, és a legelső este valaki még oda is hányt.
  -Még szerencse, hogy nincs lábtörlőnk – jegyezte meg Mariann, miközben kint takarítottunk Ritával. Ő volt olyan kedves, és segített rajtunk. Mivel Renátáék nem tudták, hogy melyik szobába költözött, így a reváns céltáblája én, jobban mondva a bejárati ajtónk lett.
  -Akkor is megérte – vontam vállat.
Három hét után a bosszúhullám elcsitult. Talán beleuntak, vagy annak a kiabálásnak a következménye volt, ami egyik délután kicsalt a folyosóra. A gondnoknő, Ica néni hangja visszhangot vert a falak között.
  -Lányok nem érdekel! Rengeteg panasz érkezett rátok.
  -Csak nem a 109-es szobából? – hallottam Reni dohánytól rekedtes hangját.
  -Nem. Érdekes módon az az egyetlen szoba a körletben, ahonnan még senki sem panaszkodott. Az a ti dolgotok lányok, ha marakodtok, de egymás között tegyétek, úgy, hogy a többi itt lakó nyugalmát ne zavarjátok. És nem az elmúlt három hétről van csak szó. A fülembe jutott, hogy folyamatosan ott dohányoztok, ami köztudottan tilos! Valakihez férfi vendégek érkeznek, és az éjjeliőr elmondása szerint nem távoznak éjfél előtt. Egyet legutóbb az ablakból kimászva csípett el. Igen Renáta, nagyon is jól tudod, hogy miről van szó!
  -Vegye tudomásul Ica néni, hogy mi itt kemény pénzeket fizetünk, hogy itt lakjunk… - vágott közbe Viktória.
  -Ami nem jogosít fel arra, hogy kényetekre-kedvetekre bármit csináljatok. Itt olyan emberek laknak, akik tanulni jöttek. Az én dolgom pedig az, hogy biztosítsam a nyugalmukat, amiért minden hónapban kifizetik a bérleti díjat és a rezsiköltségeket.
  -De…
  -Nincs de, Viktória, nincs de! Ha gondoljátok, nagyon szívesen hozom a felmondó leveleket és segítek bejutni a kollégiumba. De ha onnan is repültök, ide már nem tudtok visszajönni.
 Néma csend. Szinte láttam magam előtt, ahogy merednek maguk elé. Elképzelhető, hogy hasonló fejmosást még senkitől sem kaptak? Vagy azt gondolták, hogy mivel nincs szülői kontroll, bármit megtehetnek? Lényegtelen. Úgy gondoltam, ha ennek a „beszélgetésnek” lesz foganatja, akkor jóval békésebb éjszakák köszöntenek a Kodolányi Apartman házra!"