Néha még fájnak a sebek... de dolgozom rajta, hogy meggyógyuljak!

A megoldás Pénteken megérkezett. Bejött és elvitte. De ha akartam volna, sem tudtam elmenekülni, ugyanis egyedül voltam a boltban és éppen kiszolgáltam. Kicsit beremegtek a tagjaim, de azon kívül semmi más hatással nem volt rám. Inkább különös volt. Mindig felteszem magamnak a következő kérdést, miután találkozom vele: "Mit szerettem benne?" Azt hiszem az intelligenciáját. Azt, hogy mindenről tudtam vele beszélgetni és az elején úgy tűnt, hogy komolyan is vesz. 

Sokat nem tudtunk egymással beszélni... ő  is eléggé merev volt. Talán zavarba jött. Ki tudja. Talán másra számított, mikor belépet. Ezt sem tudom. Minden esetre pontosan abban a pillanatban lépte át a küszöböt, amikor igazán elememben voltam. 
  Apám adat át neki a könyvet. Kicsit még toporgott, nem találta a helyét, amit teljesen megértettem. Azt hiszem én sem találtam volna a magamét, ha  fordított helyzetben én mentem volna az irodába. Bár... ki tudja...

Hiába volt biznisz szerkóban... nem láttam annak a férfias férfinak, akibe hét évvel ezelőtt beleestem. Ennek nagyrészt az az oka, hogy miután szakított velem, teljesen más típusú férfiakkal hozott össze a Sors. És azóta sem bánom. Nem irigylem Jé-t, nem is haragszom rá. Nem hasonlítgatom magam, mert felesleges. Tudom milyen Gé a párkapcsolatban. Nyilván megtalálták egymásban azokat a tulajdonságokat, melyekkel képesek összecsiszolódni és kezelni egymást. Ahogy nyilván Gé sem érti igazából, hogy Párom miként bírja velem, hiszen beismerem, egyáltalán nem vagyok egy matyóhímzés, egy szelíd kis kezesbárány!  Gé beismerten tartott attól a megpulykásodott énemtől, ami az Ikrek kettősségében a sötét oldalt képviseli, s ami mellette elég sokszor elő is jött belőlem. Falhoz csapdostam dolgokat, sokszor befordultam, külső szemlélőknek minden különösebb ok nélkül... nem tudott kezelni... Így valóban jogos volna  a kérdés a vőlegényem felé: "- Hogy csinálod? Hogy bírod vele?"  Megmondom én.... Páromnak fát lehetne vágni a hátán, olyan magas a tolerancia küszöbe.... de ez nem elég mellém, azt tudni kell. Hanem a Sors egy jókora adag humorérzékkel áldotta meg, ami viszont létfontosságú mellettem! Vannak olyan húzásaim, amiket később én magam sem értek... de kellő humorral túlélhető, elnézhető.... sőt.... szórakoztató!

Ami Gé-t illeti... lehet, hogy csak a szerelem mondatja ezt velem, de semmi igazi férfiasságot nem láttam rajta. Ami persze nem azt jelenti, hogy más ne látná. Csak nálam szűnt meg a "varázslat". Nyurga, esetlen, határozatlan, beesett vállú, arca sápadt és elgyötört. Talán az élet tette vele. Nem tudom. De ami végkép meglepett, az az orgánuma volt. Teljesen másra emlékeztem. Csalódtam? Nem. Csak más élt az emlékeimben. Vagy az a valóság volt anno és mostanában csúszott ennyivel feljebb a hangfrekvenciája? De mind a Páromnak, mind az apámnak, mind más-más udvarlómnak kellemes bariton hangja van, s ezek után kicsit bántóan hatott. Rekedt volt és kicsit erőlködő. Nem tudom. Ne is boncolgassuk. A lényeg, hogy már semmi sincsen nálam ami hozzá tartozna. Nála viszont ott vannak a karácsonyi sütőformáim és a női önbecsülésem! Még a mai napig is. Amit már nem fogok visszakérni. Egyszerűen azon dolgozom, hogy felépítsem magamban újra az önbecsülésem. Azért is az a címe a blognak, hogy "Talpig NŐ!". Mert könnyebb úgy teremteni, ha már úgy beszélek és írok róla, mintha az enyém volna....

És talán azért gazolok be és próbálom kerülni a találkozót, ha összefutok vele, mint ma is... s nem érzem magam egy tiszta, ápolt, nett nőnek, mert munkából jövök, s mohás-gyantás munkásruhába bújtattam magam kicsit ziláltan a sok cipekedéstől. Magamnak akarok bizonyítani, hogy én egy olyan nő vagyok, aki büszke saját magára, s büszke a párja, hogy hozzá tartozik.  Akivel jó megjelenni! Akit nem cserélne le más nőre! Én olyan AKAROK lenni! Olyan VAGYOK! Igenis OLYAN NŐ VAGYOK! Valahol még mindig sebzett a nőiességem. Gyógyulok... talán valóban segíteni fog nekem a regény, amit lassacskán befejezek. 

Remélem értitek, hogy miről beszélek. Nagyon remélem. És nem értetek félre semmit....

      

A megoldás közeleg

Köszönöm szépen a sok jó ötletet és biztatást. Jó tudni, hogy ennyien aggódtok értem... azt hiszem már régen nem történ olyan horderejű esemény az életemben, legalábbis amit le is írtam, hogy ennyi embert megmozgatott ...

 De ezeket muszáj kiírnom magamból...
  
A dolog megoldódott... ugyanis a mai napon választ kaptam. Dél körül füttyentett a mobilom, miszerint üzenetem érkezett. Gé írt. Holnap bejön a könyvért, amennyiben nekem is jó. Válaszoltam neki, hogy természetesen, maximum, ha nem leszek ott, mert éppen kiszállítok, akkor a kolléganőm odaadja neki. Úgyhogy... azóta picit bugyog bennem az adrenalin. Nem, nem kimondottan miatta. Miért is? Azt hiszem nem tőle félek. Magamtól. Attól, hogy mit fog kiváltani belőlem. Ha már most kocsonyásodik a térdem. Már fel sem merem tenni a kérdést, hogy miért.... inkább hagyom a fenébe.
 Páromnak valahogy sikerült megmagyaráznom, mikor ugyan úgy megkérdezte, hogy mitől félek. Ugyan azt válaszoltam, hogy nem tőle. Egyszerűen csak békét szeretnék magam körül, ami hasonló helyzetekben és múlttal picit nehéz... de hát... Istenem... Ő is boldog, én is az vagyok. Miről beszélünk? Talán arról, hogy szeretném annyira rendezni a helyzetet, hogy amikor az utcán meglátjuk egymást ne ránduljon össze a gyomrunk, és ne ugorjunk mindjárt a következő kapualjba, vagy ne bujkáljunk az Interspár különböző sorai között... ennyit szeretnék. Békét. Volt... elmúlt. Önálló, autonóm lény vagyok, aki nélküle is tökéletesen talpon maradt az életben, és nagyon sokat fejlődött. Ráadásul hamarosan a határon túl fogok dolgozni. De miért is bizonygatom, hogy milyen fasza ember lettem? Talán mert sokáig azt éreztem mellette, hogy kicsi vagyok, naiv, reménytelen és esetlen? Életképtelen? Valószínűleg magamat tituláltam annak. Ő nagyon elvétett esetben említette, vagy éreztette velem mindezt. Át kell forgatnom, a "na majd én megmutatom neked mire vagyok képes!" gondolkodást, "na majd én megmutatom magamnak, hogy mire vagyok képes!" gondolkodásra. És akkor rendben lesznek a dolgok...  
  Az egyik legnagyobb... szinte orbitális hibám, hogy mindig másoknak akarok megfelelni, másokhoz mérem magam... amit abszolút nem kellene. De ezt a környezetem nem győzi az arcomba üvölteni! Mindenki önmagához mérten tudja a legjobbat kihozni önmagából! Ezt sosem szabad elfelejtenem. Így nem szabadott volna azon ennem magam régebben, hogy Gé új párja mennyivel és miben volt jobb nálam, hogy végül őt választotta. Semmivel... megmondom én. Annak az esetnek nem is ez volt a lényege. Egyszerűen nem illettünk össze. A sorsunk nem volt kompatibilis a másikéval. Azt hiszem még jót is tett velem. Hiszen utána mennyi vidám, életre szóló, buja, szenvedélyes eseményben volt részem! Sokban! És semmit sem bántam az utána következő öt és fél évből! :-)  
  Ráadásul azon sem kellene túráztatnom magam, hogy a királylány miben különbözik tőlem... sokban, azt is elárulom. Nagyon, de nagyon sokban. És pont ez a szép. Ennél másabb világok már nem is lehetnénk. Szöges ellentétem! Minden tekintetben. Azt hiszem éppen ezért nem kell, hogy komplexusaim legyenek vele kapcsolatban sem. Inkább annak kell örülnöm, hogy abszolút nem vagyok olyan mint ő. És talán ő is örül annak, hogy nem olyan, mint én. Talán egyetlen dolgot kellene ellesnem tőle. Mégpedig azt, hogy miként kell ennyire természetesen megélni a nőiességet. De mégsem állhatok elé azzal a kéréssel, hogy tanítson :-) Talán előbb vagy utóbb én is kinyílok végre, és elfogadom hogy szép vagyok, hogy hagyjam bókolni és udvarolni a férfiakat magam körül. Hogy higgyek önmagamban.

 Párom a holnapi nappal kapcsolatban csak annyit mondott, hogy legyek természetes, mosolyogjak, és nyugodtan forgassam meg az ujjamon az eljegyzési gyűrűmet. Nem mintha Gé-nél ezzel bármit is el lehetne érni, maximum gratulál és azt mondja rá, hogy szép, majd a maga praktikus gondolkodásával megérdeklődi, hogy már együtt lakunk-e, és ha nem, akkor mikor fogunk összeköltözni? Ez inkább betekintést engedett abba, ha már pszichológiailag nézem a dolgot, hogy Párom mennyire büszke arra, hogy hozzá tartozom, s ezt mindenkivel, lehetőség szerint az egész Világgal tudatni szeretné! Tőle szokatlan módon... hmmmm...

  Azt hiszem kicsit vissza kell pottyanni a  földre. Ma kijutott a "jóból", nem csupán érzelmi hullámvasúton csücsültem, de még a hátamat is meghúztam egy rossz emelésnél... igen faca! Na mindegy is. Ha van bármilyen észrevételetek a fent említettekkel... én szívesen olvasom a véleményeket...

Jó éjszakát mindenkinek!

Joyo     

Van ami alól nem bújhatunk ki!

Nem mondhatnám, hogy unatkozom mostanság! És mindezt nem csupán a munkára és annak töménytelen és végeláthatatlan mennyiségére gondolok! Neeeeemmm....

A két hete tartó munka miatt folyamatosan kezeslábasban, viseltes nadrágban, régi pulóverekben és összefont hajjal mászkálok! Zavar. Megmondom őszintén, hogy zavar! Hol marad a NŐ? Tudom, hogy ott rejtőzik valahol, csak elő kell csalogatni. Szombaton sikerült! Végre nőiesen felöltözhettem, anélkül, hogy attól tartottam volna, hogy összekenem magam. 

Kicsit még a konyhában is ügyködtem. Kipróbáltam egy új, kicsit szokatlan receptet. Mégpedig a bacon-be tekert sütőtököt. Egész finom lett. Kicsit pikáns... de a két íz egészen jól harmonizált egymással.

Amiért valójában kicsit meg vagyok keveredve, az egy előttem álló találkozó. Valahogy meg kell oldanom a dolgot. Nálam van egy könyv, amit volt párom édesanyja adott még kölcsön néhány évvel ezelőtt. Visszakérte, mert az unokájának szeretné adni. Tudom, hogy miként tudom eljuttatni neki, csak fogalmam sincs, hogy miként fogalmazzam meg mindezt exemnek, vagy milyen úton... közösségi oldalon privát üzenetkén, SMS-ben, vagy fussak be az irodába és adjam át neki? Nem tudom. Azóta már kétszer láttam. Összezavarodtam. Nem tudom milyen hatással volna, ha személyesen összefutnék vele előre megfontoltan, úgy, hogy még egy kaszni sincsen köztünk. Nem tudom. Azt hiszem, hogy a Sors úgy keveri a lapokat, hogy a regényhez több ötletem legyen, hiszen szinte egyértelmű, hogy még nem írtam ki Balázst a történetből.

 Nem tudom, hogy mit tegyek.... pfff... basszus! Csak egy könyv! Ennyire nem tarthatok tőle... legalábbis azt hiszem....

Karmikus találkozások és újabb fejezet

Furcsa dolgok történnek mostanában. Kicsit megsűrűsödtek az események! Tegnap például megérkezett a katarzis! A mindenszenteki munkák során én vagyok a szállító, tehát én viszem a különböző méretű és mennyiségű koszorúkat a két bolt és a kihelyezett árusítópontunk között napi szinten legalább négyszer. Tegnap este, öt óra előtt tíz perccel elindultam, hogy bepakoljam az árusítóhelyről a koszorúkat és elszámoljak a megbízottunkkal. Éppen piros lámpát kaptam, mikor is feltűnt, hogy a nem is olyan távol lévő biztosítási iroda ajtaját egy régen nem látott ismerős zárja éppen kulcsra tetőtől-talpig bizniszszerkóban. Meglepődtem. Mármint azon, hogy látom. Már vagy egy éve nem bukkant fel. Idő közben a lámpa sárgára, majd zöldre váltott, s tudtam, hogy elkerülhetetlen a találkozás, ugyanis abban a minutumban ért a zebrához, amikor én is. Én engedtem át. Felém fordult. Én vigyorogva integettem neki, majd néhány pillanat múlva felismerve, ugyan olyan üdvözült vigyorral vissza integetett, s sétált tovább. Én pedig elhajtottam. Semmi bajom sem volt. Jól voltam, ahogy hajtottam végig a II. Rákóczi Ferenc utcán... aztán valahol a következő kanyarban, valami furcsa érzés burjánzott szét bennem, mintha fel akart volna robbanni bennem valami. Markoltam a kormányt, az ujjaim belefehéredtek. Adrenalin. Töménytelen mennyiségű adrenalin áradt szét a szervezetemben. Nem voltak sem negatív, sem pedig pozitív gondolataim Vele kapcsolatban. Mégis... olyan volt a testem, mintha abszolút súlytalan volnék. Mintha nem volna tömegem! Alig éreztem a kezeimet vagy a lábaimat. Hát még a fejemet! Könnyű voltam! Talán ezt okozza az a rengeteg adrenalin, ami a véráramomban keringett? Elképzelhető. Minden esetre miután bepakoltuk a koszorúkat az autóba, hirtelen ő hajtott el mellettünk a saját autójával. Ezúttal nem vett észre, vagy nem is akart. Minden esetre tovább hajtott a szupermarket felé. Én elindultam vissza a nagy virágboltba. Igyekeztem középen maradni. Nem kibillenni abból a pozitív közegből, amiben voltam. De a Sors mást akart. A következő kanyarban, ahol nekem volt elsőbbségem, kis híján oldalról nekem jött egy kis sutyerák, a negyed akkora matchbox-ával, mint amekkora az Espace! Nem sokon múlt! Én is a fékbe tapostam és ő is. És még neki állt feljebb! Kezem-lábam remegett az idegtől, de nem álltam félre, hanem vissza vezettem a bolthoz. Amikor kiszálltam, alig bírtak el a lábaim. Igyekeztem azt szem előtt tartani, hogy megúsztuk, mielőtt elbőgtem volna magam! Aki vezet, azzal előfordulnak a hasonló forgalmi helyzetek. Bárkivel! Csak ijesztő volt!

A másik találkozástól negatív értelemben borzolódott fel az idegrendszerem. Jobb lett volna elkerülni, de ha nem is elkerülni, akkor legalább mosolyogni. De annyira fáradt voltam a munkától, ráadásul lüktetett a bal kezem, miután keményen találkozott az iroda egyik lengőajtajának sarkával. Be is van dagadva. Fürdés után borogatnom kell! Ezek miatt képtelen voltam a vidám kommunikációra. Ráadásul olyan dolgokat is mondott, amiket nem tudtam hová tenni. Mindegy is. Annyiban jó volt a találkozó, hogy ihletet adott a könyv folytatásához. Az emberi butaság inspirálóan hat rám... ^^ Tessék... mindennek és mindenkinek megvan a haszna. Így hát... újabb fejezetet publikálok. Ne féljetek... munka ide vagy oda... most van ötletem, így addig írok, amíg ismét ki nem fogyok egy időre, hogy utána újult erővel folytassam :-)

Legyen szép estétek!

Joyo

"

A gyakornok;
  Két napra volt szükségem ahhoz, hogy feldolgozzam, talán sosem látom viszont Ákost. Azt hiszem inkább a személye hiányzott, nem a tudat, hogy többé nem érhetek hozzá. Ennek így kellett történnie. Új élet kezdődik a számára, és ha tetszik, ha nem, így az én számomra is, hiszen nem értem utol telefonon, amikor csak akartam, nem találkozhattam vele, amint alkalom adódott, és nem sírhattam a vállán, ha bánatom volt. Tudtam, hogy a következő hétvégén már utazik. Közös megegyezés alapján azt az éjszakát tekintettük az utolsónak, amit együtt töltöttünk, és amit egyikünk sem fog elfelejteni, s mivel ennyire tökéletesnek volt mondható, jobbnak láttuk, ha nem búcsúzkodunk tovább. Én is igyekeztem mással foglalkozni. Aznap délután is a virágboltban helyettesítettem édesapámat, mikor is nyílt az ajtó, és egy régen látott kellemes ismerős lépett be rajta. Elvira volt az. Hajára tolta keskeny, elegáns napszemüvegét, s mosolyogva megállt a pultnál.
  -Szervusz édesem – köszönt.
Én többre nem voltam képes, mint szélesen vigyorogni. Jó pár hónapja nem láttam már mentoromat. Utoljára akkor, amikor a VOLT fesztiválról szóló cikkemet leadtam neki a szerkesztőségben.
  -Szia Elvira. De jó, hogy látlak – kisiettem az asztal mögül és szorosan magamhoz öleltem. – De régen láttalak. Mi szél hozott?
  -Csak erre jártam, s mivel tudom, hogy hamarosan kezdődik az utolsó éved, gondoltam megkérdezem volna-e kedved újra nálunk dolgozni, mint gyakornok. Jó pont a tanároknál, ha van mit felmutatnod. És… igazság szerint én is örülnék, ha megint pátyolgathatnálak – mindeközben szélesen vigyorgott.
Csak néhány pillanat kellett, hogy felfogjam mit ajánlott fel, s úgy bólogassak, akár azok a kis kutya figurák az autók hátsó ablakaiban egy-egy nagyobb bukkanó után. Valóban kiváló lehetőség volt, valamennyi zsebpénzhez is juttatott, s segített a valóságban maradni a múlton való merengés helyett. Idő kellett, míg lezártam az Ákossal való viszony maradékát is.
  -Helyes. Én sem reménykedtem más válaszban. Jó, akkor viszont Pénteken gyere be, mert máris lesz egy munkánk a számodra. Akkor majd kitöltjük a papírokat – és már indult is az ajtó felé.
  -Várj csak. Mi ez a többes szám?
  -Csak nem gondolod, hogy Bözsi beleegyezése nélkül hívlak vissza?
  -Ne… nem…
  -Na látod. Az a spiné lát benned valamit, te kölyök –nézett vissza a küszöbről. -… azért ne szállj el.
Megcsóváltam a fejem, de vidám, kislányos vigyorom képtelen voltam palástolni!

*****

Ebben az állapotban talált rám Krisztián.
  -Na látod… erről beszéltem. Ezt a vidámságot szeretem benned te lány – mutogatott felém, amint becsukta az ajtót, majd odalépett, és a pult felett kezet csókolt.
  -Örülök, hogy feldobtam a napodat Krisztián – biccentettem felé. Pedig ha húsz perccel korábban jössz, még egy szomorú füzet találsz a pult mögött, szerettem volna hozzáfűzni, de jobbnak láttam, ha őt ebbe nem keverem bele. Eddig sem tettem. Most sem akartam. Ha új lappal szerettem volna indítani, pláne úgy, hogy főszerepet szántam ennek a gyönyörű zöld szemekkel büszkélkedhető langaléta szőke férfinak, nem volt ildomos kiadnom magam. És hát… már amúgy is a múltam része. 
  -És mi ennek a jókedvnek az oka, ha szabad tudnom? Csak nem szerény személyem?
  -Szerénynek éppenséggel nem vagy mondható – csóváltam a fejem. – De jól van, elárulom. Nem rég járt itt a mentorom, aki a szakmai gyakorlatom alatt segített. És felajánlotta, hogy újra legyek gyakornok náluk, mert elégedettek voltak a munkámmal. Na? Mit szólsz?
  -Ez remek. Gratulálok. Ezek szerint remek hangulatban találtak ahhoz, hogy megkérdezzem, most Szombaton elkísérnél-e a szüreti napokra.
  -Amit a Főtéren rendeznek? – kérdeztem.
  -Igen, pontosan arra. De, ha tudsz másik szüreti napokat, ami esetleg jobbnak ígérkezik, szívesen fogadom a javaslatokat – könyökölt a pultra a szőke férfi. Én is oda könyököltem, s arcunkat éppen csak pár centi választotta el attól, hogy elcsattanjon az első csókunk, ami már egy ideje érett közöttünk. De jobb volt várni. Jobb volt kiéhezni rá, s úgy gondoltam előbb kicsit rendezni zilált lelkivilágom.  Ebben az esetben eldöntöttem, hogy semmit sem szeretnék elsietni. Krisztián kijelentette, hogy szeretne nekem udvarolni, akkor meg is adom neki az esélyt. Ha késznek érzem magam, a közelembe fogom engedni. Ezt elhatároztam. Viszont volt egy dolog, ami nagyon, de nagyon furdalta a kíváncsiságom.
  -Nos – hajoltam még közelebb hozzá, ami szélesebb vigyorra késztette, de még mindig nem mozdult felém, hogy szájon csókoljon. – Ha már ennyire közel kerültünk egymáshoz, szeretnék megkérdezni valamit. Nem muszáj válaszolnod rá, ha nem akarsz.
  -Aham. Szóval ez egy olyan helyzet, amiből lehet, hogy sehogy sem fogok jól kijönni?
  -Ugyan – vigyorogtam tovább. – Miből gondolod?
  -Mert ti nők képesek vagytok arra, hogy addig csűrjétek, csavarjátok a szavakat, amíg úgy nem alakítjátok, hogy abból biztosan ne jöjjünk ki jól, bármit is mondunk. Jelen pillanatban ugyan ez a helyzet. Ha nem válaszolok, akkor köcsög vagyok. Ha válaszolok, és nem olyan a válasz, akkor is köcsög vagyok. Szóval akkor most dönthetek, hogy köcsög legyek, vagy köcsög legyek…
  -Na jó…  ismerlek már valamennyire, hogy tudjam, nem mindig szabad hinnem a szememnek. Pláne ebben az esetben. De kíváncsi vagyok a te verziódra.
  -Feltennéd végre a kérdést? Vagy húzod még egy kicsit az időt? – kérdezte angyali türelemmel.
  -Mi van közted és Ivett között?
Láttam, hogy meglepődött. Szerintem mindenre számított csak erre a kérdésre nem. Lassan felegyenesedett, s a szemöldökeit összeráncolva engem nézett.
  -Semmi sincsen közöttünk. Erről biztosíthatlak. Egyszer elvittem vacsorázni, mert Izabella addig-addig csiripelt a fülembe, és üldözött telefonon keresztül, amíg ki nem csikarta belőlem, hogy randizzam a legjobb barátnőjével. Látod, ez volt az az ígéret, amit behajtottak rajtam. De nem szívesen. Alig vártam, hogy vége legyen. Valaki emlegette neked? Vagy csak most ötlött fel benned?
  -Igazából csak pár napja szembesültem vele. Izabella bejelölt a közösségi oldalon. És a képei között megtaláltam azt, ami akkor este készült hármatokról. Igazából láttam rajtad, hogy nem rajongsz a helyzetért… csak… Izabella úgy címezte meg a képet, hogy a „legjobb barátnője és annak a szerelme” – formáltam macskakörmöt a két kezemmel.
  -Hogy mi? – a nyugalom szikrája is kihunyt a férfiban. 
  -Ezek szerint nem is tudtál róla?
  -Úgy nézek ki? – miután megcsóváltam a fejem, ő folytatta. – Csak annyit mondott, hogy felteszi a képet, megnézhetem, ha akarom. De mivel én sokat nem vagyok fent az interneten, így nem is nagyon érdekelt. Meg kellett volna néznem. Azért a pofátlanságnak is van határa.
Bevallom, ilyennek még sosem láttam Krisztiánt, és beismerem, tetszett ez a tűz. Még sem egy kimért úriember… hipp-hipp-hurrá!
  -Na jó – sóhajtott, s próbálta összeszedni magát. – Szombaton tudok vele beszélni. Ő is ott lesz a fesztiválon. Jobb, ha megérti végre, hogy én veled szeretnék randevúzni, és nem azzal, akivel ő gondolja.
  -Hogy-hogy ő is ott lesz?
  -Marciék is kitelepültek. Neki segít reklámozni a díjnyertes borukat. Csak ezért. Na jó… próbáljunk tovább lépni. Szombaton este hétkor találkozzunk a Tűztorony kapujában. Ott foglak várni.
Miután ő kezet csókolt és távozott, egy darabig még gondolkodtam. Semmi különösön, csupán azon, hogy mégis mit lehet mondani egy olyan nőnek, aki kénye-kedve szerint formálja maga körül a saját világát, figyelmen kívül hagyva mások érzelmeit? Azt hiszem… semmi jót! "    
                 

Itt az Ősz, itt van újra + új fejezet

Egyre szebb és szebb az őszi táj! Egyszerűen alig bírok betelni vele! Főleg, most, hogy szikrázóan süt közben a Nap. Ilyenkor mindennek más sízne van. Minden megtelik élettel, színekkel, lüktető árnyalatokkal! A változás megkezdődött. A Napnak még van egy kis ereje... ha feléje tartod az arcodat behunyt szemmel... még kedvesen, lágyan megsimogat. Csodálatos érzés. Ilyenkor jó elmenni kirándulni. Bár ez most az én esetemben kiesik a pikszisből. Jobb, ha rápihenek a következő két és fél hétre. Itt a Mindenszentek, végre elérkezett. 
Az őszi kirakat is készen van.

 
Gőzerővel készítjük a koszorúkat, már sajog a derekam, a hátam, a vállaim a sok cipekedéstől. Hiába is panaszkodnék... Párom nehezebb munkát végez Ausztriában, de legalább kint van... és ez a lényeg ^^ Alapozzuk a jövőnket.

 Jó hírem van a "Csak azért is túlélem! - az életem" című történet olvasóinak. Publikálok egy újabb fejezetet. Kíváncsi vagyok a véleményetekre. Főleg a tiédre Sophie! :-)

És végre meg tudom mutatni, hogy mit készítettem két hónappal ezelőtt a páromnak. Befejeztem azt a fehér férfiinget, mely egyszerre lett a történtek miatt születésnapi és eljegyzési ajándék a számára :-)

   Ráadásul egy kicsit a konyhában is serénykedtem... :-) Az egyik specialitásomat készítettem el. Pikáns sütőtökkrémlevest. 
4 darab sárgarépából, 5 darab nagyobb burgonyából, 70 dkg sütőtökből. Mindent megpucolva, felkockázva, felöntve legalább annyi vízzel, hogy mindent bőven elfedjen, feltettem főni négy zöldségleves kocka társaságában. Megszórtam ízlés szerint fekete borssal, sóval és őrölt szerecsendióval. Forrás után 20 percig puhára főztem, hozzá adtam 2 dl főző tejszínt, kicsit még forraltam, majd a tűzről levéve botturmixszal krémesítettem. Sajtos pirítóssal tálaltam :-) Isteni finom volt. Tegnap készítettem, és már alig van belőle... ^^  

Sajnos úgy tűnik, hogy nem tudok elmenni a mai esküvő kiállításra, mert nem találtam partnert hozzá. A Párom a mai napon is dolgozik. A munkája megköveteli... :(  (Valamit... valamiért...) Édesanyám pihenéssel tölti a mai napot. Erika barátnőm pedig keresztelőn van Budapesten. Egyedül nem szeretnék elmenni. Semmi kedvem ismerősökkel összefutni. Kiváltképpen egy bizonyos személlyel, mert tudom, hogy rajong ezekért a bemutatókért. Semmi kedvem ahhoz, hogy én egyedül ténfergek a standok és a menyasszonyi ruhában sétálgató modellek között, miközben a Izabella és ott tervezget Marci kezét fogva.... s jönnének a kérdések. "-Párod hol van? Dolgozik? Miért? Vasárnap miért? Én nem engedem az én Marcimnak. Megtiltottam neki! Pihenni kell!" Nos... igen, van benne igazság. Páromnak is kellene a pihenés. DE Ausztria olyan hely, főként a vendégmunkásokkal szemben, hogy ha valamiért nem mész be dolgozni, vagy te akarod alakítani a szabályokat, akkor pöccintenek, hiszen van vagy ötven jelentkező a helyedre. Így fejet hajt, és dolgozik, mint a kis angyal. És nincs hangulatom elmagyarázni neki, hogy lakásra és esküvőre gyűjtünk, így kell a pénz. Ezt Őnekik is tudniuk kell. Legalábbis Marci biztosan megértené. Izabella nem biztos. Nem végez kemény fizikai munkát heti 40 órával. Ennyi... kész, nem vagyok hajlandó ennél jobban belemenni a dologba. Lesz még kiállítás. El tudunk rá menni együtt :-) Akkor már úgy is a saját esküvőnket tervezzük...

Most viszont publikálom azt a bizonyos fejezetet....

"

Az élet különös humora;
Miután a lakodalmat követően hajnali ötkor sikerült ágyba keveredtem, már nem is csodálkoztam azon, hogy délután tértem magamhoz, ugyan úgy megszakadva, mintha semmit sem aludtam volna. A szervezetem elszokott már az éjszakázástól. Régen volt, amikor minden hétvégén, a szórakozóhelyeken lógtunk hajnali háromig, négyig. Kellett egy kis idő, amíg regenerálódtam. Tapasztalatim szerint még legalább egy teljes nap, és egy éjszaka! Na, csak nem öregszem? Passogtam bele a fürdőszobai nagy tükörbe, mikor félálomban a tükörképemet vizsgálgattam. Ahhoz túlságosan is fáradt voltam, hogy kritikus legyek. Egyszerűen lehülyéztem magam, amiért képtelen voltam kontrollálni latens alkoholizmusomat, mely Balázs óta fel-felbukkant alkalmanként.  Pedig igazán megálljt parancsolhattam volna magamnak éjfél után! De nem! Ákos üzenetét követően amúgy is felborzolt idegállapotom tovább romlott, ugyanis egy naiv tini lányhoz hasonlóan, végigzongoráztam az érzelmi skála minden fokozatát a legjobbtól a legrosszabb eshetőségig. Valószínűleg ez volt a baj, ugyanis azzal indítottam, hogy „talán végre kinyögi, hogy komolyan gondolja velem”, és ebbe a csapdába mindig beleesem. Ezért is jutottam el a „biztosan megismerkedett valakivel, és szól, hogy fejezzük be a mi kis túlfűtött játékainkat” – ig. Nehéz volt köztes megoldást találni, hiszen egy olyan mondat után, hogy „érint téged is”… mégis mire gondolhat az ember?  Nyilván nem egyszerű és átlagos dolgokra!

*****

Délután kettő körül már képes voltam felkelni és otthoni játszóruhát húzni, hogy mégse pizsamában rohangáljak Vasárnap délután. Miután a számítógép betöltött és felcsatlakoztam a közösségi portálra, akkor ért az első gyomortájon jelentkező bizsergés. Valaki bejelölt. Ez még nem is lett volna furcsa, mégiscsak egy régi ismerősöket összehozó oldalról volt szó, s átlagban hetente legalább egy régi ismerősre rábukkanunk. Az adrenalin szintem sokkal inkább attól emelkedett meg, mikor megláttam, hogy ki jelölt be! Ráklikkeltem a névre. A profilképen egy vörös mini ruhát viselő törékenynek tűnő nő áll egy kifutónak látszó emelvényen, aki az évek során már jól begyakorolt fényképezőgépnek szóló mosolyát villantotta meg. Két karján a ruhához illő, könyékig érő szatén kesztyűk, lábán legalább tíz centiméteres sarokkal rendelkező cipő. A képről rögtön tudtam ki az illető, és most már a családnevét is tudtam!
Zsarnovszki Izabella!
Először meglepődtem. Miért jelölt be, ha nyílt titok, hogy nem kedvel? A következő kérdés, ami átcikázott rajtam, az volt, hogy egyáltalán hogyan talált meg? És persze, hogy miért kutatott utánam. Én nem kutattam utána! Nyilván Patrícia ismerősei között keresgélt. Talán a látszat ellenére megjegyezte a keresztnevem, úgy már könnyebb volt szűrni. Hmmm… összeráncolt szemöldökkel nyitottam meg a képeit tartalmazó mappát. Rengeteg albumot feltöltött. Főként külföldi nyaralások, divatbemutatók és különböző versenyek, melyeken indult. „A világ leges-legjobb főnöke” cím alatt még Marcit is megtaláltam egy képen, mely kettőjüket ábrázolta egymás mellett állva a fogadó vinotékája előtt, ahol egyik kezében a díjnyertes száraz vörösboros palackot tartotta, a másik kezét a férfi felkarján nyugtatta, mintha kifejezte volna birtoklási szándékát a márkanév örökösével kapcsolatban, s ezt a nagy nyilvánossággal is igyekezett közölni. Marci félszegen mosolygott. Talán nem tudott mit kezdeni a helyzettel, hogy egy kifutómodell ennyire simul hozzá. Ezt tiszteltem benne. Láthatóan nem akarta kihasználni a helyzetet, egyszerűen tisztában volt saját testi adottságaival. Egyáltalán nem volt csúnya férfi, de nem is az a kaliberű sármosság áradt róla, mely indokolta volna, hogy egy ilyen ötcsillagos nőnek felkeltse az érdeklődését. Talán óvatos volt. Legalábbis reméltem, hogy erről van szó, nem pedig egyszerű félénkségről, hogy esetleg felébred és kiderül, hogy csak álmodott! Nem is tudtam igazán miért féltem. Talán mert szimpatikus volt, és mert megkedveltem néhány találkozó után? Igen. Ez az. Szekeres Marcell valahol egy gazdátlan kis kóbor kutyára emlékeztette az embert. És éppen ezért bennem is megszólalt a védelmező ösztön, mely ki szerette volna menteni egy ragadozó karmai közül. Mert mondjon bárki bármit, Izabellában volt valami sötét, valami vészjósló, amitől az az érzésed támadt, hogy vagy le kellene törni a szarvát, vagy elbújni egy sötét lyukba ahol biztosan nem talál rád. És bennem rendszeresen körmérkőzést vívott a két érzés, ha róla volt szó.
Tovább léptem a képről. Csupa-csupa barát. Főként férfiak, csak elenyésző esetben mutatkozott nőkkel. Újabb kép. Egy pillanatra megugrott a gyomrom. Ezúttal hárman voltak. Helyszín a Szekeres-fogadó. Izabella ugyan azzal a kihívó, kameráknak szóló vigyorral és testtartással. Azért be kellett ismernem, volt bennem féltékenység. Ő annyira meg tudta élni a nőiességét, amennyire talán én soha nem fogom tudni. Tudta magáról, hogy gyönyörű, és nem is rejtette véka alá. Szinte kiabált minden képéről: - Ugye szépnek tartasz? Megkívántál igaz? Legszívesebben megdugnál!
 Megborzongtam. Az a tekintet. Brrrr…
A másik oldalon egy Izabellával körülbelül hasonló alacsonyságú hirtelenszőke kerek arcú lány állt. Hosszú haját kibontva hagyta, féloldalt előre omlott a mellkasára. Fekete denevérujjas mini ruhát viselt, mely karcsú alakot sejtetett. Mosolya természetesebb volt, mint társnőjéé. Kék szemei vidáman csillogtak, miközben finoman hozzásimult a közöttük álló férfihoz, egyik kezét a mellkasán pihentette, mintha egy pár volnának. Meglepetésemre Krisztián állt a trió közepén. Igyekezett mosolyogni, de nem jutott el két szép zöld szeméig. Külső szemlélő nem is értette volna, hiszen két gyönyörű nő fogta közre. Legalábbis vigyorognia illett volna a szerencséjén. De én tudtam az igazságot. Nem kedvelte Izabellát. Csak elviselte. Mert a legjobb barátja érzett iránta valamit, és nem akarta őt megbántani.
  Hiába… mégiscsak rosszul esett a kép látványa. Főként, miután rájöttem, hogy ez akkor este készült, amikor Krisztián először elvitte Ivettet vacsorázni!
  -Bakker! – végre leesett. Izabella azért jelölt be, hogy könnyedén szemmel tudjon tartani. Mély levegőt vettem. Éreztem, hogy az izmaim megfeszülnek, mintha fizikálisan is felkészülnék egy esetleges ütközetre. – Rendben kislány. Legyünk ismerősök. Ha annyira azt akarod, hogy belelássak az életedbe, hogy milyen fasza csaj vagy, ám legyen. Nehogy azt hidd, hogy tartok tőled.
  Nem tudtam, hogy mi ütött belém. Ekkora ellenszenvet még Veronikával szemben sem éreztem, pedig lett volna rá éppen elég indokom. Ezt a lányt szinte nem is ismertem, konkrétan nem ártott nekem, de olyan zsigerből jövő indulat lángolt fel bennem, valahányszor megláttam vagy szóba hozták, hogy fel tudtam volna robbanni! Na, ezt magyarázza meg nekem valaki! És persze azt, hogy mégis mi a fenének kattintottam az „Ismeretség visszaigazolása” gombra, ha így éreztem?

*****

   Kombinálós személyiségemhez hűen remegő gyomorral ácsorogtam a buszvégállomáson, amikor az óra elütötte az este hét órát. Nem fáradoztam azon, hogy túl sokat adjak a megjelenésemre. A szemeim alatt éktelenkedő sötét karikák kialvatlanságról és idegeskedésről árulkodtak. Ideges kezeimmel nem nagyon tudtam mit kezdeni. Hol a hajamat piszkáltam, mikor képzeletbeli elszabadult tincseket simítottam hátra, máskor a ruhámról szedtem nem létező szöszöket, de leginkább azt láttam a legjobb megoldásnak, ha mélyen a nadrágom zsebébe süllyesztem őket. Így járkáltam a kettes és hármas megálló között húzódó aszfalt szakaszon. Ismerősök jöttek és mentek. Hol csak odaköszöntek, de volt aki néhány szót váltott velem, főként anyám vevői voltak és arról érdeklődtek, hogy mikor kezdődik a főiskola és hogyan érzem, sikerülni fog-e az államvizsga.
  -Igazából még nem tudom. Négyévnyi anyagból bármit húzhatok – válaszoltam egy ötvenes éveit taposó barna hajú nőnek, aki csak négy házra lakott tőlünk, s ismert totyogós koromtól fogva.
  -A kisebbik lányom, aki tavaly végzett a műszaki egyetemen, azt mesélte, hogy százötven tételt kellett bemagolnia, és a diplomamunkáját is meg kellett védenie. Kávén és energiaitalon élt. Szegénykém… szörnyű időszak volt a számára. Fogyott is négy kilót.
  -De szerencsére sikeresen megszerezte a diplomáját, igaz? – kérdeztem udvariasan, mert már vagy hússzor hallottam a történetet. Igazság szerint normális dolog volt, ha egy édesanya büszkélkedett gyermekei sikereivel. De volt egy nagyon vékonyka határ, mely a büszkélkedés és a dicsekvés között húzódott. Nos… ő ezt már három alkalommal ezelőtt triplaszaltóval átugrotta! De jó… legyen meg az öröme. Azért azt mellékesen hozzáfűzném, hogy ugyan villamos ipari mérnök lett a lánya, de a mai napig nem tudott elhelyezkedni vele. Külföldi úton gondolkodott, hogy szerencsét próbáljon. De ezeket a hölgy már nem említette.  
  -Természetesen. Mégpedig kitűnőre – büszkeség csillant az asszony kék szemeiben. Mint említettem… joggal volt büszke.
  -Ez remek. Én is igyekezni fogok jövő nyáron, hogy az én szüleim is büszkék lehessenek rám – mosolyogtam.
  -Drukkolok érted Magdika – mosolygott az asszony.
  -Köszönöm szépen – aprót biccentettem a köszönet és a tisztelet jeleként.
  -Oh… megyek is. Az uram hamarosan hazaér, és még vacsorát kell készítenem neki. Elég morcos, ha éhes – mosolygott ő, és felkapva fonott kis kosarát, mely étellel volt megrakva, már el is indult. – Szervusz, Magdika. Édesanyádat csókoltatom.
  -Átadom – biccentettem elbúcsúzva. Egészen addig észre sem vettem, hogy nem vettem levegőt, míg ki nem eresztettem a tüdőmben lévőt, amint a nő befordult a sarkon. Egy biztos, annyi haszna volt a találkozónak, hogy már nem remegtem az idegtől.
  -Hüm… Magdika? Így sem hívtalak még soha – hallottam a hátam mögül Ákos hangját.
Lassan megfordultam. Minden rossz előérzetem eltűnt, amikor megláttam. Vidáman mosolygott, fekete szemei csak úgy ragyogtak. Hosszú haja szokás szerint össze volt fonva, a vége pedig egy fekete bőrzsineggel megkötve. Nyakában a Nap és Hold összeolvadását szimbolizáló faragott kabala nyaklánc függött, amit még tőlem kapott. Két kezét a háta mögött összekulcsolta.
  -Késtél – mondtam végül, de én sem tudtam mást tenni, mint mosolyogni. Ilyennek még valóban sohasem láttam őt. Könnyed volt, boldog. Megkockáztatom… az egész fiatal férfi csak úgy ragyogott.
  -Nem, nem késtem. Csak láttam, hogy beszélgetsz, és nem akartam közbeszólni – mosolygott tovább.
  -Pedig igazán megtehetted volna. Legalább kimentesz – vállrándítás a részemről. Két kezem még mindig nem mertem kivenni a zsebeimből. Ahogy szinte odaszökdelt hozzám, nincs rá jobb szó, szökdelt, valami különös, figyelmeztető érzés ismét bekúszott a fejembe. Valami nagyon felvillanyozta! De már féltem megtudni, hogy mi.
  -Most haragszol? – kérdezte fejét kisfiúsan oldalra döntve.
  -Nem.
  -Akkor jó – ezt már szinte a számba súgta, olyan közel került hozzám. A bőröm felforrósodott, ahogy megéreztem teste melegét, közelségét. Ekkor odahajolt és egy röpke csókot lehet az ajkaimra. Ennyi is elég volt, hogy benedvesedjek és fájdalmasan összeránduljanak az intimizmaim. Ki vagy mi volt ez a férfi?!  - Ez a tiéd – mondta kicsit már rekedtebb és mélyebb hangon. Olyanon, amit csak a testi vágy tud generálni. Beleborzongtam. Úgy hittem, hogy történjék bármi is velünk, ő mindig ilyen hatással lesz rám. Mélyet sóhajtottam, s mikor kinyitottam pilláimat, szemeimet egyetlen pontra fókuszáltam. Egy gyönyörű, félig bimbós rózsaszín rózsára, melyet felém tartott. Elcsodálkoztam.
  -Miért?
  -Majd megtudod – kacsintott. A hangszíne már normálisabb volt, szemeiben még mindig égett valami, de határozottan megfogta bal kezem és a saját karjába fűzve, elindultunk.

*****

A kedvenc teázónkban kötöttünk ki, ahol meghívott egy finom jázminteára, a rózsának pedig kértünk egy kis vázát.
  -Nagyon nyúzottnak tűnsz – jegyezte meg végül, mikor alaposabban szemügyre vett a gyömbérteás csésze pereme fölött.
  -Csak nem aludtam ki magam, és beismerem, kicsit küzdök a másnapossággal is.
  -Ennyire későn kerültél az ágyba? Meddig tartott a lakodalom?
  -Sokáig. Én ötkor feküdtem le.
  -És? Megismerkedtél valakivel? Sokat táncoltál? Jó játékok voltak? – még mindig vigyorgott. Kicsit frusztrált a dolog, hogy ő ezer fokon égett, én pedig olyan voltam, mint a mosott szar!
  -Voltak jó kis csoportos játékok, de leginkább a vonatozást és a limbót élveztem, mert a többinél próbáltam elbújni a tömegben. Nem szeretek látványosan hülyét csinálni magamból – apró mosoly. – Az az ifjú pár dolga az esküvő napján. Sokat táncoltam, kísérőként az egyik barátnőmet vittem. És igen, elég közeli barátságba keveredtem egy karcsú üveggel, ami ágyas meggypálinkát tartalmazott. Huh… még a gondolatra is ugrik egyet a gyomrom… - inkább a teába kortyoltam.
  -Látod, ezt szeretem benned.
  -Mit?
  -Ezt az öniróniát. Képes vagy magadból viccet csinálni bármilyen körülmények között. Ez sok erőt ad a környezetednek. Nekem minden esetre rengeteget. És ezt köszönöm.
  -Hanzséros Ákos. Te most udvarolsz nekem? – vigyorodtam el.
  -Nem, csak meg szeretném köszönni, hogy segítettél – Ákos megfogta a kezem az asztalon. A szívem zakatolt, fentebb említett intim területeim ugyan abba az állapotba kerültek, mint korábban már voltak.
  -De mégis miben?
  -Hogy ne veszítsem el a hitemet önmagamban. Hogy igenis viszem valamire. Mert amikor magamba zuhantam, te kicibáltál belőle. Éppen ezért te is közrejátszol abban, hogy új életet tudok kezdeni és tiszta lappal indulhatok. Ezt szeretném megköszönni – megszorongatta a kezem és még mindig mosolygott.
Az a különös érzés egyre erősebb és erősebb lett, míg végül kibukott belőlem a kérdés…
  -Hogy érted, hogy új életet tudsz kezdeni?
Mintha csak erre várt volna, övtáskájából előkeresett egy összehajtott borítékot és odanyújtotta. A szombathelyi főiskola volt a feladó.
  -Olvasd el nyugodtan.
Kivettem a lapot, széthajtottam, s már az első mondatból tudtam, hogy mi a helyzet.
„Tisztelt Hanzséros Ákos úr!
Örömmel értesítjük, hogy pályázatát kiválasztottuk, s bekerült aközé a tíz szerencsés diák közé, akik részt vehetnek londoni cserediák programunkban…”
Nem akartam tovább olvasni. Ennyi is elég volt, hogy ereimben megfagyjon a vér, magamban pedig valamiféle hideg űrt érezzek. Egy ideig még csendesen bámultam a hivatalos levelet. Egyelőre féltem Ákosra nézni. Túlságosan is boldog volt. Szinte repkedett örömében, hogy új távlatok nyíltak előtte. Nem akartam lelombozni. Nem lehettem ennyire önző. Valahol el kellett könyvelnem magamban, hogy ő valóban nem gondolta annyira komolyan a köztünk történteket, mint én. Azt is tudom, hogy előre megbeszéltük, hogy ennél tovább nem is megyünk, s csak az én reménytelenül romantikus lelkem reménykedett az ellenkezőjében. Próbáltam más oldalról megközelíteni a dolgot, hogy a mosolyom őszinte legyen. Elvégre… nagyon jó barátok voltunk, miért ne örüljek a boldogságának. Mégsem egy másik nő miatt lép ki az életemből. Bár lehet, hogy azt könnyebb lett volna feldolgozni! Mély levegőt vettem, és egy halovány mosollyal az arcomon visszaadtam neki a levelet.
  -Gratulálok. Ez valóban jó hír. Mikor mész?
  -Nem örülsz – mondta kicsit komorabban.
  -Dehogy is nem – ellenkeztem.
  -Magda. Ismerlek annyira, hogy tudjam, mikor bánt valami. És most bánt. Nem fogom azt mondani, hogy visszamondom a lehetőséget. El szeretnék menni Angliába. Úgy érzem, hogy ott végre kibontakozhatok. Új környezet. Új emberek. Új lehetőségek. A sorsom odaküld.
 Na igen… egy kis spiritualizmus. De igaza volt. Hittünk abban, hogy semmi sem véletlen. Nyílván ez sem volt az.
  -Tisztában vagyok vele. Nem gondolom, hogy önző vagy. Csak… - visszanyeltem néhány felkívánkozó könnyet. Nem fogok szégyenszemre sírni! - … csak hiányozni fogsz. Ennyi.
 Ő is sóhajtott. Mosolya lágyabb lett. Közelebb ült hozzám, majd tőle szokatlan módon arcomat két tenyere közé fogta és mélyen a szemeimbe nézett. Talán látta a bennük remegő könnyeket, mert előbb az egyik, majd a másik hüvelykujjával maszálta el őket a szemeim sarkában. S aznap másodszor csókolt meg nyilvános helyen. Ez kicsit hosszabb lett, mint az első. Több érzelem volt benne, de a szemeiben még több volt. Nem mondta ki őket. Megtartotta magának. Talán úgy gondolta úgy is tudom. Az igazság az volt, hogy inkább sejtettem. Sosem mondta a szemembe, de a maga módján igazán szeretett. És én is őt. Jobban, mint embert, jobban, mint barátot, és jobban, mint férfit, vagy nőt. Nem tudtuk volna megmagyarázni. A szavak kevesek voltak hozzá. Valami több tartott bennünket össze… de nem akartunk róla beszélni.
 Végül csak ennyit mondott: - Te is nagyon fogsz nekem hiányozni.
Újból megcsókolt mielőtt hazaindultunk volna. Az úton a terveiről beszélt, arról, hogy nem lesz egyedül, mert két barátját is beválogatták a csoportba. Felhívtam a figyelmét, hogy talán, ha átfordítják a dalokat, amiket korábban írt, talán még szerencséjük is lehet. Ezen jót mosolygott, és megígérte, hogy felveti az ötletet. Amikor haza értünk, felcsalt magukhoz, mert a szülei elutaztak hosszúhétvégézni valahová egy wellness szállodába. A vészcsengő nem szólt bennem. Jó ötletnek tartottam. Legalább elbúcsúzhattunk egymástól rendesen.
  Kaptam egy bögre teát, valami sós rágcsát, s az ágyán ülve gitározott és énekelt nekem, amíg a lelkem meg nem nyugodott. Telt az idő, a végén már késő volt ahhoz, hogy zenéljen, így beszélgettünk. Ott feküdtünk egymás mellett. Ő az ujjaimmal játszott, míg az a különös bizsergés ismét meg nem jelent a gyomrom tájékán. Ez volt a „történni fog valami” előjele. Az ujjaimról áttért a hajamra és az arcomra, a bizsergés erősödött, mígnem egy vágyakozó sóhaj fel nem szakadt a mellkasomból.
  -Nem tudom, hogy jó ötlet volna e – néztem rá a kis asztali lámpa fényénél. –Így elszakadni egymástól.
  -Én nem erőltetek semmit – mosolygott vissza. – Csak sodortak az események. De ha nem is szeretkezünk, annak örülnék, ha itt aludnál velem.
Nem kellett kétszer kérnie. Ez volt az első és utolsó alkalom, hogy nála töltöttem az éjszakát. A mellkasán pihent a fejem. Hallgattam a szívverését. Addig beszélgettünk, míg végül az egyikünket el nem nyomta az álom. Hajnalban arra ébredtem, hogy félálomban szeretkezünk. Nem tudtunk ellenállni az ösztönöknek, s én a sötétben, álom és az ébrenlét között annyit érzékeltem, hogy a teste hullámzik felettem. Lehúztam róla a pólót, ő felgyűrte rajtam a hosszú ujjú felsőt, míg végül magam bújtam ki belőle. Testének melegét úgy üdvözöltem, mintha az otthonom volna, s feltétel nélkül neki adtam magam. Adtam, amit tudtam, s elvettem, amit felkínált. Nem is kellett több. Sokkal lágyabb volt, mint eddig bármelyik együttlétünk. Már-már szerelmes érzelmektől fűtött. Nem haraptunk durván, nem karmoltunk, csak csókoltuk és simogattuk a másikat. Ez diktálta valami. Az utolsó szeretkezés…
Álomba szenderültünk utána.
   Már csak a későbbiekben gondolkodtam el azon, hogy a mi kapcsolatunkra mindig is a kettősség volt a jellemző. Egyikünk sem tudta pontosan, hogy mit akar a másiktól. Ha nem voltunk együtt, hiányzott a másik. De, ha együtt voltunk, egy bizonyos idő után a pokolba tudtuk kívánni a másikat. Nem voltam biztos benne, bárki bármit is mondott, hogy nem hiányzott az a bizonytalanság, ami csak a kettősünkre volt jellemző. Az, hogy nem tudom hányadán állunk egymással. Valami izgalmas mégis volt benne, hiszen fogalmam sem volt, hogy mit hoz a következő nap. Hanzséros Ákos szerepe véget ért. Kisétált a színpad szélére, megköszönte a figyelmet, meghajolt és távozott. Hiányozni fog! Abban biztos voltam! Piszkosul!
De az már fanyar mosollyal tudatosult bennem, hogy én kívántam, hogy el tudjak szakadni tőle, mert túlon-túl is jó volt vele a szex, vagy az intimitás bármely formája, ami már ijesztővé vált. A tudat, hogy ekkora befolyással bírt felettem már csak a jelenlétével! Ha csak öt méteres körzetemben is felbukkant, a vágyam felhorgadt. És most tessék. Ennél messzebb talán csak akkor lehetett volna, ha más kontinensre megy cserediáknak! Az Életnek különös, fanyar humora van!"
   

Az új fejezet! Jó szórakozást! ;-)

"

 Holtomiglan, holtodiglan 1;

Azt hiszem túl sokat szerettem volna pótolni a szakdolgozatomból, amikor végre betettem a lábam a Széchényi Könyvtár archívum termébe. Ezt abból gondolom, hogy nem csupán az ott dolgozók, de a körülöttem szintén kutatást végzők is furcsán néztem, amikor elbarikádoztam magam jó néhány vaskos évfolyammal. Délután kettőre beszéltem meg a találkozót Mayer professzorral, de annyira belemerültem a cikkekbe, interjúkba és riportokba, ahol azt igyekeztek a nők fejébe programozni, hogy vállaljanak olyan férfias munkákat, mint például a traktorozás, esztergályosság, vagy ácsmunka… a férjük büszke lesz rájuk, s két keresetből könnyebb eltartani a hat-hét-nyolc gyereket. Hmmm… na persze. Mert a férfiak arról híresek, hogy büszkén felvállalják, a nejem jobban keres, mint én. Nem hinném. Tapasztalataim szerint ahhoz túlságosan is büszkék!
Egy biztos! Annyira belemélyedtem a munkába, hogy észre sem vettem az asztallapon doboló szőrös ujjakat, s a gazdájukat, aki mellettem állva már egy ideje köszörülgette a torkát. Amikor viszont idegesíteni kezdett a monoton zaj, rosszallóan felpillantottam. Ám a vér rögtön kifutott az arcomból, amint megláttam a konzulensem arcát.
  -Oh! Elnézést Mayer professzor. Már kettő óra lenne?
  -Tulajdonképpen már el is múlt – sóhajtott a férfi. – De semmi probléma, kedves Magdolna. Legalább a szakdolgozata foglalta le. Megbocsátok. Na, jöjjön a büfébe beszélgetni. Ahogy elnézem, magára fér egy kis szünet.
*****
 El kellett ismernem, hogy abszolút nem bántam meg azt a pesti utat. Amilyen alaposan átvettük a professzor úrral azokat a részeket, melyekre nagyobb hangsúlyt kell fektetnem a diplomamunkámban, s feltettem a kérdéseimet, sikeresen átlendültem a holtponton. Telis-tele volt a fejem ötletekkel, a táskám pedig könyvekkel, melyeket a témában kölcsönöztem.
 Az éjszakát Lilinél töltöttem, s mivel személyesen legalább két hónapja nem találkoztunk, az élménybeszámolónk és beszélgetésünk legalább hajnali háromig tartott jó néhány gőzölgő csésze tea mellett. Ám különös módon egyszer sem említettem azt a szenvedélyes éjszakát, amit Ákossal töltöttem. Sem pedig az azt követő kettőt. Akárhányszor szóba szerettem volna hozni valami kapcsán, valami belső dolog megrekesztette bennem, s inkább témát váltottam.
Talán szégyelltem a dolgot? Zavarban voltam? Vagy ez volt az első dolog, amiről úgy gondoltam, hogy nem tartozik másra?  Nem tudtam eldönteni. Csak bámultam a tinta fekete égboltot és a rajta pislákoló ezer meg ezer csillagot.
  -Min gondolkodsz olyan mélyen?
A lágy kérdés hallatán kezdtem visszacsúszni a jelenbe. Éreztem csupasz bőrömön a pokróc puha anyagát, a nyárvégi éjszaka hűvös levegőjét, a föld, a fű és a közeli patak illatát. S éreztem a mellett melegen pulzáló és lélegző életet. Lassan oldalra fordítottam a fejem, hogy Ákosra nézzek. A hátán feküdt és szintén engem nézett. Hosszú haja szétterült a feje körül. Alaposan összekócolódott. Nem is csodáltam. Nem kíméltük egymást. Furcsa… talán akkor először alakult úgy, hogy mind a ketten elterveztük, le fogunk feküdni a másikkal. És jó volt. Teljesen más volt vele a szex, mint Balázzsal. Sokkal, de sokkal felszabadultabb voltam. Talán mert nem voltak kötelezettségeink a másik felé? Vagy, mert új tapasztalat volt? Esetleg a tudat, hogy nem tehetjük meg akármikor? Talán mindegy is volt. Élvezni kellett, amíg tartott, hiszen mind a ketten tudtuk, hogy ebből sosem lesz több. 
Mélyet sóhajtottam.
  -Csak ezen az egészen.
  -Hogy-hogy?
  -Csak furcsállom, hogy még egyszer sem beszéltem senkinek arról, hogy lefeküdtünk egymással – szemeim visszafordítottam az ég felé, mert sokkal könnyebb volt a Tejútrendszert bámulni, mint Ákos csillogó szemeit. Valami azt súgta, hogy abba kellene hagynunk, amit műveltünk. Túlságosan is jó volt ahhoz, hogy ne legyen jövője! Olyan volt, mint a drog, vagy az ital. Könnyű lett volna rászokni! De az elmúlt néhány hétben arra is rádöbbentem, hogy ebben az élethelyzetben nem, hogy időm, de igényem sincs arra, hogy úgymond normális kapcsolatot alakítsak ki egy olyan férfival, aki nem csupán a barátot látja meg bennem, s aki pontosan tudja, hogy mit akar tőlem.
  -Miért? Kellene? – kérdezte Ákos fél könyökre támaszkodva, s én újra rápillantottam mikor másik kezével végigsimította a hasam, s ujjai elindultak a melleim irányába. A mozdulat tele volt vággyal, s annyi tűzzel, hogy szinte gőzölgött a bőröm a hűvösben! – Én sem beszéltem róla senkinek.
  -Igaz – bólintottam. – Élvezzük, amíg tart – számat pajzán mosolyra húztam. És az miért ne artson egész éjjel? Tettem hozzá gondolatban.
Ő finoman fölém gördült, s belesimított a hajamba, miközben eltakart a testével, s befurakodott a combjaim közé, hogy hozzám férjen. Már annak a gondolatára is benedvesedtem, hogy újra szeretkezni fogunk. Nem tudtam miért, vagy mikén van rám ilyen elemi hatással, de abban a pillanatban nem is igazán érdekelt. Én is belesimítottam a hajába. Fogalmam sem volt, hogy honnan jött a kérdés, mégis kicsúszott a számon…
  -Lennél a kísérőm a nagybátyám szombati esküvőjén? Azt mondták, ha úgy van, hozhatok magammal kísérőt.
Ő elmosolyodott.
  -Kedvesem. Azt hiszem ez nem volna bölcs dolog. Nem hiszem, hogy nekem ott volna a helyem egy ilyen fontos családi eseményen. De köszönöm, hogy gondoltál rám.
Visszamosolyogtam rá. Igaza volt. Őrültség lett volna. Így hát kikapcsoltam az agyamat és átadtam magam a vad, buja szexnek a csillagok alatt.
*****
A szombat reggel olyan gyorsan eljött, hogy szinte fel sem fogtam mi történik körülöttem. Szinte kívülállóként figyeltem az idegeskedést, kapkodást, ahogy szüleim a virágdekoráción végezték az utolsó simításokat. Édesanyám reggel elkészítette Luca hófehér és krémszín virágokból álló gömbölyű menyasszonyi bokrétáját és a két kitűzőt a tanúknak. Előző nap elkészültek az oltár és asztaldíszek, valamint a fehér virágokból és szatén szalagokból álló padsordíszek. Azon nemes feladat rám hárult, hogy ezeket megfelelően felrögzítsem a kis belvárosi katolikus templom ódon padjaira! Hmmm…. pepecselős munka! A virágok állapotát ellenőriztem, míg édesapám az autódíszt tűzte ki. Ideges volt és izzadt. Teljesen máshol jártak a gondolatai, ami sosem volt jellemző rá. Azt hangoztatta, hogy mindennel időben végeznünk kell, köztünk nekem is a fodrásznál, mert délután négy órára puccparádéban akart állni a házasságkötő terem ajtaja előtt. Ő volt nagybátyám tanúja.
Szerencsére ösztönzés nélkül is mindennel végeztünk. A templomdíszítés után beültem a fodrászomhoz, aki félig valami bonyolult tekergőző kontyba tűzte hosszú hajamat, majd otthon gyors zuhanyt vettem. A fürdőszobai nagytükör előtt állva csavartam vissza a krémszínű selyemsálat, mely a nyakam jobb oldalán lévő jókora mély lila véraláfutást volt hivatott elfedni! Akármilyen észvesztő körülmények között is tettem szert rá, nem volt ildomos mutogatni, pláne nem egy esküvőn, ahol ráadásul néhány percig minden szem rám szegeződött! Micsoda botrány volna belőle! Te jó ég! A folt pontosan akkora volt, mint egy ember szája. Konkrétan egy felnőtt férfi szája. Ha még pontosabbak akarunk lenni, akkor egy bizonyos zenész felnőtt férfi szájának és szenvedélyének a lenyomata volt, aki túlságosan is közel került hozzám, és akivel meg kellett volna már szakítanom a viszonyomat. De annyira észvesztő volt a szex, hogy nehéz volt lemondani róla.
Még akkor is ezen gondolkodtam, amikor délután három órakor megérkeztem Lucához, hogy engem is felöltöztessenek.
  -Egy-kettő, le a ruhával – sürgetett a középkorú nő, aki a ruháinkat igazította méretre az utóbbi egy hónapban.
  -Na… előbb vacsora, vagy legalább egy ital…. – Luca ugyan kuncogott rajtam, de a szabásznő tekintetétől azonnal belém fagyott minden humor. Nyeltem egyet és alsóneműig vetkőztem.
  -Barátnőd szüleiddel jön? – kérdezte Luca. Elképesztően gyönyörű volt abban az egyszerű pántnélküli ekrű színű ruhában, melyet egy ugyan olyan színű kis boleróval egészített ki. Szőke haját laza kontyba fogták, sminkje letisztult volt, mégis kiemelte természetes szépségét. Ékszerként egyszerű gyöngyöket viselt.
  -Nem. Csak a hivatal előtt fog becsatlakozni hozzájuk – magyaráztam, miközben a nő feladta rám az illegő-billegő abroncsot, majd ráhúzta a barack színű nehéz szatén szoknyát. Ezt követte a hátul fel zipzárazható míder.
  -Ezt vegyük le. Rontja az összképet – nyúlt a selyemsál után.
Én viszont megragadtam a csuklóját. Ijedtemben talán túlságosan is szorosan, mert beledermedt a megkezdett mozdulatsorba. A szívem vadul kalapált. Szemeim ide-oda ugráltak a szabásznő és Luca között. Na, most légy okos!
  -Ugyan már kedvesem. Ne legyen makacs. Vagy esetleg megfázott a harminc fokos augusztusi átlag hőmérsékletben? – nézett rám, miközben felvonta egyik, talán túlságosan is vékonyra kiszedett szemöldökét.
  -Khöm… izé… nem… csak… - habogtam, akár egy kamasz, rajtakapás után.
  -Mi a baj? – lépett oda Luca is.
  -Ez a sál nem illik a ruhához – mondta a nő.
  -A krém mindenhez illik – érveltem.
  -De nem te vagy a menyasszony – akart újra a sál után nyúlni a nő. Én kitértem.
  -Ugyan már Magda. Vedd le – unszolt Luca. – Lassan indulnunk kellene. – Olivér is mindjárt itt lesz – mutatott a faliórára.
  -Hidd el Luca, jobb, ha fent marad.
  -Kétlem.
  -De igen. Higgyél nekem.
  -Ugyan már – lépett oda már ő maga is, hogy megszabadítson a szex-baleset leplezőjétől.
  -Ne… - kaptam oda, de már kioldotta.
  -Magda, az Istenért! Ne szórakozzál már velem az esküvőm napján! Így is ideges vagyok! – csattant fel, tőle szokatlanul az ara.
  -Hidd el Luca, ha leveszed ezt rólam, még több okod lesz rá – próbáltam menteni a helyzetet még az utolsó pillanatban is.
  -Ennél jobban, már kétlem – morogta, miközben húzta maga felé az anyagot, s, ha nem akartam, hogy életem fulladásos halálban érjen véget egy értelmetlen huzavona miatt, elkezdtem forogni, míg a sál letekeredett a nyakamról, én pedig a kezemmel takartam a harapást. Ám, mikor Luca türelmetlenül összeráncoltam két szemöldökét, megadóan leengedtem a kezem, s egy „én megmondtam” sóhajtás kíséretében bezsebeltem a két nő feljajdulását!
  -Te magasságos atya úr isten! – kapott a szívéhez a szabásznő.
  -Mégis ki a jó fene csócsált meg?! – hökkent meg Luca. – Mert azt ne próbáld meg beadni, hogy beverted. És pont most? – szinte remegett a dühtől. Én pedig össze-vissza szégyelltem magam.
A szabásznő mélyet sóhajtott.
  -Na jó, csak semmi pánik. Hol van a táskám? – nézett körbe a szobában. Míra vitte oda neki, ő pedig előkapott belőle egy ragasztó pisztolyt és néhány kelléket, amit valószínűleg mindig magával cipelt, s kisietett a konyhába.
Luca mélyet sóhajtott miközben újra rám nézett.
  -Na jó, ha Marcsi megoldja, én nem haragszom. Csak azt nem értem, hogy miért nem azt hozod el magaddal a lagziba, aki megharapott? Mért a barátnődet? Ugye nem ő csinálta? Kérlek, nyugtass meg. Sok mindent tolerálok….
  -Nem, nem – nevettem el magam végre. – A férfiakat szeretem. De ez a helyzet eléggé bonyolult.
  -Jó, majd később elmeséled, ahogy jó baráthoz illik – legyintett Luca.
  -Már itt is vagyok – sietett vissza Marcsi a nappaliba, kezében azt a barack színű valamit tartva, amit mentőövként kreált. Egy szatén nyakpánt volt, melyre egy jókora bolyhos, tollas virágot ragasztott, ami tökéletesen elfedte a harapás nyomomat.
Luca megkönnyebbülésében felhajtotta az asztalon álló pezsgőspohár tartalmát. Én azonban valami erősebbre vágytam, mikor megláttam magam a falitükörben! Úgy néztem ki, mintha egy barackszínű, ízlésficammal küzdő transzvesztita madárpók fészkelt volna a nyakamon!
  -Te jó szagú úr isten! – szaladt ki a számon.
  -Nagyon bájos – somolygott Luca.
Ez volt a bosszú? Hüm?
*****
Mind a két szertartás gyönyörű volt. Nem tartozom a sírópicsogók táborába, de a pap szavait megkönnyeztem. A két szertartás közötti szakaszon Patrícia harminckét fogas vigyorral lépett oda.
  -Kuss! – morrantam rá, mert tudtam mit akart kérdezni. Nem ő volt az egyetlen, aki megbámulta azt a virágnak csúfolt rémséget, ami rajtam volt. 
  -Először azt hittem, hogy megtámadott valami – vigyorgott továbbra is.
  -Bár mindenki ezt hinné, nem pedig azt, hogy önszántamból vettem fel – morogtam.
  -Kérlek, had fotózzalak le.
  -Nem! Nem csinálsz idiótát belőlem a közösségi oldalon! Épp elég lesz, hogy a fényképész felteszi a képeket. Kezdem beismerni, hogy nincs az a jó szex, ami megéri, hogy romokba dőljön az önbecsülésem maradéka is!
  -Hogy mi? – sandított fel rám Patrícia meglepetten. – Milyen szex?
  -Majd később elmondom.
  -Jelzem, hosszú az út a templomig gyalogosan. Van időnk.
  -Na jó – mélyet sóhajtottam. – Azért van ez a rémség rajtam, mert ki van szívva a nyakam. Nem is kicsit.
Mikor Patrícia hitetlenkedve nézett rám, körbenéztem, hogy lát e még valaki bennünket, majd óvatosan félrehúztam a nyakpántot, hogy felfedjem a jókora foltot. Patrícia először megdöbbent, majd elismerően füttyentett. Én pedig útközben mindent elmondtam neki.
*****
Már túl voltunk az étkezésen, mikor még egyszer feldobta, hogy szeretne lefényképezni a telefonjával. Addig-addig unszolt, amíg végül beadtam a derekamat, s az étterem előtt hagytam magam. De szigorúan csak úgy, hogy a virágtalan profilomat mutattam neki.
  -De minek a kép? Készül elég, amivel szekálhatsz – kíváncsiskodtam visszaülve a helyünkre.
  -Majd megtudod – nagyon titokzatos volt azt meg kell hagyni. Csak később tudtam meg, hogy azt a képet elküldte valakinek a telefonjáról. Az engedélyem nélkül! 
  -Annyira szép minden – mosolygott körbepillantva Patrícia. – Remélem az enyém is ilyesmi lesz. Te, hogy vagy vele?
  -Mármint mivel? – kérdeztem egy pohár vörösbort kortyolgatva. Figyeltem a táncoló párocskákat.
  -Milyen esküvőt szeretnél?
  -Bevallom, hogy fogalmam sincs. Felesleges is rajta gondolkodnom, egyelőre nem úgy áll az életem, hogy ásó-kapa-nagyharangban kellene gondolkodnom. Vagy, hogy milyen tortát rendeljek. Abroncsos vagy simulós ruhába bújjak. Előbb egy potenciális férjjelöltre volna szükségem.
  -Hüm… - forgatta szemeit Patrícia.
  -Már megint mi van?
  -Annyira borúsan látod az életedet, hogy az valami félelmetes – vigyorgott barátnőm. – Pedig rengeteg minden van, ami boldoggá tehetne. Egészséges vagy, megvan kezed, lábad, boldog családi életed van, főiskolára jársz, van karrier lehetőséged a helyi újságnál. Vannak barátaid is, akik szeretnek. Sőt, mint kiderült, még nemi életed is. Igaz, hogy udvarolni senki nem udvarol, de azért valljuk be, hogy ennek csak te állsz az útjában. Van, aki szeretne udvarolni neked. Csak ki kellene bújni az Ákos-szemellenző mögül és kicsit körbenézned.
  -Azért emlékeztetnélek rá, hogy aki szerinted udvarolni akar nekem, az mást is el szokott vinni, randizni.
  -Én pedig arra emlékeztetnélek, hogy te többet is megteszel, mint randevúzás. Nem hiába viseled magadon azt a rémséget – mutatott Patrícia a saját nyakára.
Belepirultam. Elvégre igaza volt.     
-Na jó, váltsunk témát, ha lehetséges – kortyoltam bele az italomba. Egyelőre mellőztem az alkoholfogyasztást. Szerettem volna emlékezni a lagzi minden pillanatára… már ha ilyesmi lehetséges egyáltalán.
  -Nem is tudom – hümmögött barátnőm. – Nekem tetszik ez a téma…
De már nem tudta folytatni a szópárbajt, ugyanis az egyik jóképűnek mondott, családom génállományához hűen, kétméteres testmagasságot megközelítő unokatestvérem odalépet és elhívta táncolni. Az én szememben mulatságosan festettek, hiszen Patrícia talán a férfi mellkasáig ért, de láthatóan élvezte a helyzetet, még így is.  Én csak ültem a helyemen és gyönyörködtem a körülöttem zajló eseményekben. Az ifjú pár is a táncparketten ropta, igaz, hogy külön-külön. A szokásokhoz hűen, Luca újdonsült apósával, a nagyapámmal, Olivér pedig anyósával táncolt. Úgy tűnt, hogy élvezik, s néha cinkosan összevigyorogtak, mikor találkozott a tekintetük. Szüleim szerelmesen összesimulva, egymás lépéseihez igazodva táncoltak valahol a többiek között. Összeszokott páros voltak. Nem is hiába. Huszonhét évük volt rá. Az idősebbek a helyükön ülve beszélgettek, a barátok egy sarokba gyűlve iszogattak és nagyokat nevettek, a rokonok nosztalgiáztak. A vőfély a zenekar mellett állva a kezében tartott forgatókönyvet bújta, hogy felkészüljön az újabb csoportos játékra.
Újabbat kortyoltam a narancsléből. Az étel még ülepedett a gyomromba, néha-néha egy tojáshabos aprósüteményt a számba nyomtam.
Gondolataim főként saját szingliségem körül forogtak, s kicsit tapicskoltam az önsajnálatban, amiét nem volt párom, bár valahol mélyen egy hang próbált „megmenteni” attól, hogy nyakig belesüllyedjek.
  -Mégis miért ne lehetne neked normális párkapcsolatod? – így a hang.
  -Nézd! – próbáltam tárgyilagos lenni. – Valahol mindig mellé nyúlok. A Sors sosem sodor össze normális férfival. Mindegyik defektes a maga módján. Az egyik csak magára gondol. A másik folyamatosan irányítani akar, helyettem meghozni a döntéseket. A harmadik pedig még önmagával sem került tisztába, akkor mégis miért gondolnám, hogy meg tudja teremteni egy normális párkapcsolat alapjait? A negyedikről ne is beszéljünk! Két vasat tart a tűzbe! Vagy lehet, hogy bennem van a hiba?          
  -Nézd, édesem – szólt újra a hang. Mintha az anyámat hallottam volna, de őt biztosan kizárhattam, hiszen szemmel láthatóan a táncparketten volt, és fenemód jól érezte magát. Legalábbis a harminckét fogas vigyorgás arról tanúskodott! – Az, hogy „normális” eléggé relatív fogalom! Javasolnám, hogy nézz mélyen önmagadba, és keresd meg a választ a következő kérdésre: „Miért félek az elköteleződéstől, vagy az újtól? Mitől félek egyáltalán?” Ha megvan rá a válasz, és el is tudod fogadni, akkor gratulálok. Készen állsz a randevúzásra. De addig csak a sötétben tapogatózol.
Majd a hang elhallgatott a fejemben.
Arra lettem figyelmes, hogy a táskám, mely a székem háttámlájára volt akasztva, rezegni kezd. Kíváncsian kerestem elő. A képernyőn lévő kis boríték arról tanúskodott, hogy üzenetem érkezett.
Üzenet küldője: N. Krisztián!
Elkerekedtek a szemeim.
„Szia Magda! Remélem, jól érzed magad a lagzin. Eszem-iszom, dínom-dánom. És biztos vagyok benne, hogy atyád a hapsikat baseball ütővel hajtja el mellőled.  J „
Felvontam egyik szemöldököm. Egy ideje már nem hallottam Krisztián felől. Néhány hete járt nálam az üzletben a beszélgetésünket követően, amikor Ivettet vitte randevúra. Különös! A gondolat, hogy Krisztián mást is vacsorázni vitt, tánc közben átölelte, vagy hazakísérte…. megborzongatott és nem éppen jó értelemben!
„Szia Krisztián! Igen, a lagzi nagyon jó, de ne ragadtasd el magad. Itt ücsörgök egyedül az asztalnál és petrezselymet árulok. Patrícia elment táncolni.”
A válasz sokat nem váratott magára…
Üzenet küldője: N. Krisztián.
„Azt kötve hiszem. Hogy lehet ülni hagyni egy ilyen szép lányt? Na, látod, ha ott volnék, már réges-régen táncolnánk. Igaz, hogy csak részeget tudok rockizni, de megoldanám valahogy. Maximum kidobnának a lakodalomból J „
Akaratlanul is elvigyorodtam, ahogy magam elé képzeltem az esetlenül engem rángató szőke nyakigláb férfit.
  -Te meg kivel sms-zel? – huppant le mellém Patrícia a kezével magát legyezgetve. Eléggé kipirult.
  -Senkivel – dugtam vissza a mobilomat a kis kézitáskámba.
  -Aham. És mond csak… ennek a senkinek köze van a nyakadon lévő folthoz?
  -Nincs. De, hogy-hogy ilyen gyorsan visszajöttél a táncból?
  -Szóltam Tibi rokonodnak, hogy egy kis levegőhöz szeretnék jutni, mielőtt újból elragadna a következő vonatozásnál. Ragaszkodik hozzá, hogy „egy kocsiban” legyünk. Igazából elmenekültem – súgta oda.
Én elvigyorodtam. – Mégis miért? Jó táncos. És szerintem kimondottan jóképű.
  -Ezeket én sem tagadom. Csak az a közel harminc centiméternyi szintkülönbség zavart egy kicsit. Majd kitörött a nyakam, amikor a szemébe akartam nézni – vigyorgott Patrícia.
Ezen én is vigyorogtam. – Egy dolgot megígérhetek drága barátnőm…
  -Hüm?
  -Az én családomban porba fingó férfiakat nem fogsz találni.
  -Azt már észrevettem – vont vállat mosolyogva.
A következő órákban néhány üzenetet még váltottunk Krisztiánnal, s úgy lazult és forrósodott a téma, ahogy én is megtaláltam a pálinkás üvegeket a svédasztalon.
„Bevallom, azért nem bántam volna, ha férfi a kísérőm.” – írtam. - „Jó volna igazán önfeledten táncolni valakivel. Összebújni, úgy, hogy az egész testünk összesimul. Tudod, hogy értem.”
„Igen, tudom… Bevallom férfiasan, néha fel szoktam idézni, hogy milyen volt veled táncolni a teraszon. Kellemes. Jó volna megismételni. Mikor találkozunk újra a virágbolton kívül?”
  Kellemes? Ezen felszaladt a szemöldököm. Egy simogatásra vagy egy illatra lehet azt mondani, hogy kellemes. Na de egy táncra?!  Az ital nem csupán kacérrá, de kritikussá is tett. Nem is tudtam szó nélkül hagyni. Mikor barátnőmet másodjára is elragadták, én fogtam magam és a pálinkás kupicámat, s kisétáltam a teraszra. Közben a gyorshívó már tárcsázta is Nemes Krisztián mobil számát.
Miután Krisztián vidám hangon üdvözölt, én köszönés helyett máris a közepébe vágtam…
  -Mégis, hogy érted azt, hogy kellemes? Hüm?
Döbbent csend a vonal túlsó végén. – Hát… ahogy mondom.
  -De mégis, hogyan érted?  Mert…- lehúztam a felest. – … egy illat, egy íz lehet kellemes. Na de egy tánc? Krisztián…
  -Oké… figyelj Magda. Hallom a hangodon, hogy ittál. Lehet, hogy nem most kellene a szavak értelméről filozofálnunk. Mi volna, ha újra találkoznánk valahol?
Mélyet sóhajtottam. – Na jó… őszinte leszek. Valóban ittam. De ahhoz éppen elég józan agysejtem maradt, hogy tudjam, nem volna jó ötlet most találkoznom veled.
  -Miért? – kérdezte ő.
Igyekeztem valóban minden megmaradt józanságom összeszedni, hogy úgy fogalmazzak, hogy azzal ne hozzam se őt, se magamat kellemetlen helyzetbe, és ne is áruljam el magam, amivel csak újabb és újabb kellemetlen félreértéseket hoztam volna össze.
  -Az a helyzet, hogy éppen most igyekszem kimászni egy eléggé bonyolult élethelyzetből. Nyakamon a diplomamunkám, néhány nap múlva megkezdődik az utolsó évem a főiskolán. Vissza is kell költöznöm. Nem akarlak megbántani és borzolni az idegeidet azzal, hogy alig vagyok itthon. Nem akarok csalódást okozni. Se neked, se magamnak.
  -Ezek szerint volna esélyem nálad? – tapintott rögtön a lényegre Krisztián.
Újabb mély sóhaj. Úgy sincs vesztenivalóm! Gondoltam megdörgölve a szemeimet. Végül nagy nehezen kimondtam azt az egyetlen, végtelenül egyszerű, de életeket megváltoztató kis szót: - Igen.
Csend a túl végen. Már megijedtem, hogy letette, de hamarosan megszólalt.
  -Csak szerettem volna tudni. Nekem egyelőre ez is elég. Nézd Magda. Én szeretnék veled találkozni, de ahogy eddig is, most is türelmes leszek.
  -Ugyan már Krisztián. Kéthetente fogok hazajárni. A gondolataim a szakdolgozat és a vizsgák körül forognak majd. Nem hinném, hogy egy bimbózó kapcsolatnak ezek termékeny táptalajt adnának.
  -Magda. Kérlek, légy velem őszinte…
  -Rendben – mondtam kis hatásszünet után.
  -Randevúznál velem úgy, hogy nincs rajtad semmiféle nyomás?
  -Ezt, hogy érted?
  -Nem kell azon gondolkodnod közben, hogy megbántasz, hogy mikor találkozzunk legközelebb. Mintha a következő nap nem is létezni. Mintha az volna az utolsó.
Egy pillanatra elakad a szavam. Ezt még sosem kínálták fel nekem. A szívem vadul dübörgött a mellkasomban. Végül… - Igen.
Mikor kicsit megkönnyebbülten elindultam vissza az étterembe, ismét rezgett a telefonom. Újabb üzenetet kaptam. Mosolyogva vetem elő.
  -Na mit felejtettél el? – de a mosoly hamar leolvadt az arcomról, s helyette a szívem a torkomba ugrott.
Üzenet küldője: Ákos.
„ Szia. Ne haragudj, hogy ilyen későn írok, de nagyon fontos. Holnap este hétkor találkozzunk a buszvégállomáson. Olyan dologról kell beszélnünk, ami téged is érint. Ákos.”