Új fejezet :-)

„Boldogan éltek, míg meg nem haltak!”
  „A májusi napsütés lágyan simogatta az ember bőrét, ahogy a turistáktól zsúfolt Szent Márk téren sétálgatott Velence szívében. Velence. Ó, a szerelem másik fővárosa. Ahol sorsok változnak meg, szerelmek köttetnek vagy mélyülnek el! Talán éppen a legváratlanabb pillanatban…
  -Az igazság az, hogy legvadabb álmaimban sem gondoltam volna. Hirtelen ért. Bár Olivér kicsit izgatottnak tűnt, s nem értettem miért akarja, hogy aznap még sétáljunk. Másnap akartan hazaindulni, és úgy volt, hogy átugrunk még a szomszédos Muránóba. De beadtam a derekam.
  -Meg sem fordult a fejedben, hogy mire készülhet?
Egy szerelmes mosoly a babaarcú nő száján. – De igen. Bár nem azonnal. Csak amikor leültünk a lovasszobor alá, ő pedig nagyon, de nagyon izgatottnak tűnt. Én éppen szendvicset ettem és a táskámból egy kis flakon vizet vettem elő, és amikor visszafordultam ő már előttem térdelt kezében a felnyitott gyűrűs dobozzal! Mondhatom, majdnem félrenyeltem…!”
  -Te meg mit gépelsz? – a hang a vállam mögül jött, mégpedig elég közelről ahhoz, hogy tudjam, Elvira könnyedén beleolvashatott a word dokumentumba, amin éppen dolgoztam. Miután első riadalmamon túl voltam, s vadul dübörgő szívemet visszaparancsoltam a helyére, megfordultam a székemmel.
  -Csak volt egy kósza gondolatom, amit gondoltam „papírra vetek” – feleltem két kezemmel macskakörmöt formálva.
  -Na de ebédszünetben? Ahelyett, hogy ebédelnél?
  -Ebédelek – mutattam a félig megrágott szendvicsre.
  -Mármint, hogy velem ebédelnél az Irish Pub-ban – ráncoltam szemöldökét Elvira.
  -Ebédet beszéltünk meg?
  -Nem, csak most jutott eszembe, hogy meghívlak ebédre. Volna egy új munkám a számodra. Étkezés közben könnyebb átbeszélni. Utána folytathatod az új képkiállításról szóló cikked. Na kapd a táskád és gyere. Már csak egy óránk van – ezzel mentorom jelezvén, hogy nem tűr semmiféle ellenvetést, elindult a kijárat felé. Én pedig jó tanítványként zároltam a gépem és a nyomába szegődtem.

****

  -Szóval… mit is kezdtél el gépelni? – kérdezte Elvira, miközben a félig véres steaket darabolta.
  -Nagybátyám és felesége hamarosan hazatérnek a nászútjukról, és nekik szeretnék valami kis emléket adni az esküvőről. Olyat, ami nem képi, nem hanganyag… valami, ami személyes. Így hát… gondoltam megírom az esküvőjük részleteit, kiemelve az érzelmeket a lánykéréstől a lagziig.
Elvira láthatóan erősen gondolkodott valamin, miközben alaposan megrágott egy falatot és leöblítette vörösborral.
  -Milyen új munkáról szeretnél beszélni velem? Interjú? Újabb kiállítás? – próbáltam megtörni a csendet.
  -Várj egy kicsit – tette fel a kezét mentorom, majd lenyelte a falatot. – Ez érdekesen hangzik. Ez egy amolyan esküvői hírmondó akar lenni?
  -Végül is… igen.
  -Képekkel, beszélgetésekkel, leírásokkal, miegymás?
Ezen igazából még nem gondolkodtam, ütött szöget a fejemben. Mármint, hogy tegyek hozzá képeket is… de tetszett az ötlet. Úgy valahogy személyesebb.
  -Lányom, itt vagy?
  -Igen, persze. De ezen még nem gondolkodtam. A kép jó ötlet – mosolyodtam el. – Mi… miért?
Elvira furcsán mosolygott. Tudtam, ha tehetné, még rá is gyújtott volna, de már régen törvény tiltotta a nyilvános helyeken való dohányzást. A tekintete azonban mindent elárult. Valamit forgatott a fejében. Hallottam a fogaskerekek kattogását.
  -Oh, igazából semmi, csak eszembe jutott, hogy miként alapozhatnánk meg a helyedet az újságnál – miután csak egy szemöldökfelvonással válaszoltam, ő folytatta. – Egy saját rovattal.
  -Arra célzol, hogy írja esküvőkről?
  -Na, csak leesett! – vigyorgott. – Igen, arra gondolok. És szerintem elég népszerű is volna. Hiszen… minden nő szereti az esküvőket. Még azok is akik az állítják, hogy sosem akarnak férjhez menni, titkon mégiscsak foglalkoznak ezzel a témával. A nőkbe bele van kódolva a fészekrakás. Így születünk. És mint azt tudjuk, a nők többen vannak, mint a férfiak.
  -Szép okfejtés Elvira. Jó volna állandó munkatársnak lenni. És igen, jó volna, mi jó, szuper, ha ennyi idősen már volna egy saját rovatom, de egyetlen tényezőt ne feledj.
  -És pedig?
  -Bözsit.
  -Őt bízd csak rám – kacsintott Elvira és kiitta a maradék vörösbort. – Edd csak meg a rántott szeletedet – mondta és biztatóan mosolygott.
  -És mi volna a másik munka? Arról még mindig nem beszéltél.
Elvire halkan kacagott. – Szerintem Peti tud még várni. Ugyanis a fejébe vette, hogy legközelebb te fogsz szerepelni a rovatában.
  -Hogy mi? – kerekedtek ki a szemeim. Peti vezette „A hét szépe” rovatot a lap hátulján. Csupa-csupa tizenéves kihívó képe jelent meg benne, általában arról, hogy hány évesek, hová járnak iskolába, mi a kedvenc ételük, mozgásformájuk és mik a terveik a jövőben. – Na ne. Nehezen tudnám, magam elképzelni miközben a természetben pózolok és olyasmi van mellém írva, hogy „Ő Hollósi Magdolna, huszon három éves főiskolai tanuló. Elképzelése még nincs jövőjéről, kedvenc mozgásformája az olvasás és minden vágya a világbéke!” Na persze.
  -Azért ne túlozz. De ne lepődj meg, ha Peti a héten még megkeres ezzel. Teljesen beindult a gondolatra.
  -De remélem lehűtötted azzal, hogy van barátom – vigyorogtam két falat között.
  -Ó édesem. Tudja ő azt. Csak szakmai értelemben indult el a vezérhangya az agyában. Na fejezd szépen be az ebédet Lassacskán újra munkába kell állnunk.

*****

  Este hatkor értem haza. Szüleim a konyhában serénykedtek a vacsora körül mikor bezártam magam mögött az ajtót.
  -Sziasztok.
  -Szia drágám. Képzeld, ma megérkezett az értesítőd a főiskoláról. Betettem az asztalodra – szólt utánam édesanyám.
  -Köszönöm.
A nagy, A4-es boríték valóban bent várt az íróasztalon heverve. A bal felső sarokban a főiskola pecsétje látszódott. A tartalom pedig a következő volt. Mik a hallgató jogai, „házirend” a tantárgyak felvételének határideje és a következő szemeszter kezdésének időpontja. Valamint egy külön lapon a tanulmányi osztály nyitvatartási és elérhetőségei. Egyszóval megérkezett a „behívóm”. Szeptember tizennegyedikén, Hétfőn pedig „állományba” kellett állnom.
Gondolataimból a telefonom csörgése rántott ki. Patrícia volt a hívó fél.
  -Szia Pat. Mi újság?
  -Szia. Egy kérdés. Van haditerved?
  -Mármint mivel kapcsolatban?
  -Hahó! Most Szombat, este kilenc óra, Szekeres Fogadó étterem része. Rémlik valami? Azt hittem Marci szólt neked.
  -Oh, igen, igen, tudom. Krisztián búcsúztatója. Csak hirtelen nem találtam összefüggést a haditerv és e között.
  -Te miként másként neveznéd, hogy felkészülsz arra, hogy egy légtérbe lesz néhány órára Zizuval?
Ez bizony jogos kérdés volt, és ki is zökkentett a tanulmányaimon való merengésből.
 -Igazad van. De mégis miként lehet erre felkészülni?
  -Ruhával és azzal, hogy lelkileg megedzed magad, mert, ahogy a vendéglistát elnéztem, amit természetesen ő írt, csupa-csupa Zizu-klónnal leszünk körülvéve.
  -Azt hittem Krisztián barátai lesznek ott, hogy egy jót bulizzon velük, mielőtt elutazik – csodálkoztam.
  -Elhiszed, ha azt mondom, hogy az ötvenfős vendégseregből, körülbelül öten vannak, veled és Marcival együtt, akivel kimondottan jóban van?
  -Erre inkább nem mondok semmit – sóhajtottam.
  -Egyszóval… készülj fel. És légy nagyon, de nagyon vonzó azon az estén.
  -Miért is?
  -Hogy bosszantsd Zizut – nem láttam, de tudtam, éreztem Patrícia hangjából, hogy széles vigyor terül szét az arcán. – Tudod… már vagy három napja azzal traktál, mikor odajön a fogadóba, hogy fogalma sincs, hogy mit vegyen fel, megint egy csomó pénzt kell abba fektetnie, hogy megfelelően mutasson a partin. Új ruha, manikűr, pedikűr, új cipő és persze fodrász. Én pedig jobb ha nem fűzök hozzá megjegyzést, mert kedves a munkám – mondta Patrícia.
  -Na jó… erről jobb, ha személyesen beszélünk. – Mondjuk nyolckor a Deák Kávézóban?
  -Rendben. Nyolckor.
Ezzel bontottuk a vonalat.