2012. április 25., szerda

Két minta fejezet a könyvből :-)

Kedves olvasóim. Ismét felbukkanok. Hála az égnek sokkal jobb a közérzetem. Annyira, hogy ma még sminkeltem is... mert kedvem volt hozzá :-P
És alkotni is tudtam az utóbbi időszakba. Ma találkozom végre Erika barátnőmmel és megtartjuk a következő könyv-klubbot. De addig is úgy éreztem, hogy két bemutató fejezetet megosztok veletek. Legalábbis azokkal az olvasókkal, akik kíváncsiak arra, hogy mégis milyen az a bizonyos "könyv" amit emlegetni szoktam. Kérlek ne fogjátok vissza magatokat a kommentelésbe ha tetszik... és akkor sem, ha nem. :-) Sokat segít, ha kapok visszajelzést. 

Legyen szép, derűs napotok!

Joyo

A könyv részlet:
A szakadék szélén
  Valahol a januári éjszakán egy pár békésen összebújva aludta az igazak álmát. Meleg, szeretetteli ölelésbe gabalyodva, ahol a páros nő tagja elégedetten mosolyog álmában párja szívverését hallgatva…
  Ömlengős, túlömlengős… egy biztos, az a nő nem én voltam! Abban a pillanatban, amikor az idegen szerelmespár férfitagja álmában jobban magához ölelte a kedvesét, én az ágyam szélén ültem törökülésben, két karommal átölelve magam és a saját kedvesemet néztem a félhomályban, aki szintén engem méregetett. Mégpedig az ágy túlsó oldaláról. Nem éppen kedvese, vagy szerelmes pillantásokkal.  Mélyet sóhajtott. Fel volt öltözve. Már nem meztelenkedett előttem. Csak nézett, majd végül megszólalt.  
  - Magda. Én, úgy szeretlek, mintha a húgom volnál.
Na puff! Azt hiszem ez az utolsó, amit hallani akarsz attól az embertől, akivel le akarod élni az életedet, és még a meg nem született gyerekeitek neveit is kitaláltátok! Miként reagál ilyenkor egy nő? Inkább másként teszem fel a kényes kérdést. Miként reagálhat erre a mondatra egy lány, aki éppen, hogy huszonkét éves, és azt hiszi, hogy az első komoly szerelem örökké tart? Vannak sejtéseid? De azért elárulom. SZARUL! Meglehetősen szarul! Tapasztalatlan fejjel, akaratunkon kívül, képesek vagyunk hatalmat adni a férfi kezébe azzal, hogy ha a következő mondat kicsúszik a szánkon…
  -De én még mindig szerelemmel szeretlek!
Újból „na puff”!
Későbbiekben rá kellett jönnöm, hogy ilyet egyszerűen nem szabad a pasi képébe vágni! Tilos! Mégis mit gondolhat? Hosszú közveleménykutatást követően kiderítettem, hogy nem sok jót. Tulajdonképpen egy árnyaltabb megfogalmazása annak, hogy már nem szeretlek, szakítani akarok veled, de nincs elég vér a pucámban ahhoz, hogy ezt nyíltan a szemedbe mondjam!

 Ő ismét mélyet sóhajtott, de nem válaszolt rá semmit. Olyan volt, mintha a gyomrom egy jeges marok fogta volna satuba. Félelem! Most mi lesz? – érzés. És amikor az ember lánya valahol mélyen tudja, hogy ennek így nem sok értelme van, s az érzelmek kavalkádja mögül kiszól a Józan Ész… onnantól nincs visszaút!

  -Szerintem tartanunk kellene egy kis szünetet. Csak, hogy el tudjuk dönteni mit is érzünk egymás iránt. Vajon hiányzunk-e annyira a másiknak, hogy folytassuk – és nem hittem el, hogy ezek a szavak az én ajkaimat hagyták el abban a sötét szobában, azon januári éjszakán. Amikor az érzelmesebb részem felfogta, hogy mi történt, legszívesebben leharaptam volna a saját nyelvemet! Vissza akartam szívni! Semmissé tenni!  Tovább szenvedni egy kapcsolatban, csak azért benyelve minden bunkóságot és jegesen hideg megnyilvánulást Balázs felől, mert nem akartam egyedül maradni? 

Ez marhaság!

  -Rendben. Tartsunk egy kis szünetet. Akarod, hogy most elmenjek, vagy még itt aludjak?

Ránéztem Balázsra. A férfira, aki tíz évvel volt nálam idősebb, és aki másfél évvel korábban elcsavarta a fejemet. És a jeges rémület még mindig nem akart elmúlni a gyomromból. A tagjaimat teljesen lebénította, még a nyelvem is nehezebben forgott a megszokottnál. Csak még egy éjszaka. Még egy éjszaka vele. Talán meggondolja magát.

  -Maradj még itt éjszakára – mondtam végül.
De nem gondolta meg magát, nem kért bocsánatot és nem maradt velem. Reggel elbúcsúztam tőle, és ő eltűnt egy jó időre. Csak a fájdalom maradt, az üresség érzete, a meg nem válaszolt kérdések utáni kétségek, és az a plusz tizenöt kiló, amit a kapcsolat során magamra szedtem. No meg a tükörképem, amit az ő viselkedése, beszólásai és megjegyzései miatt bizarr módon túlságosan horrorisztikusnak láttam, a valóság helyett!


Mindenki mindent jobban tud, csak engem néznek hülyének!

Két hétbe telt, mire fel tudtam a következő mondattal hívni:
  -Este ráérsz? Jó volna beszélni.
A válasz igen volt, mégpedig egy eléggé vidám igen. Talán hiányoztam volna neki? Ez a gondolat pörgött az agyamban, egész nap, amíg be nem sétáltam a kedvenc teázónkba, és le nem ültem elé az asztalhoz…
-Miért szerettél volna beszélni velem? – kérdezte Balázs kitöltve magának a tajvani füstölt teát. Émelyítő szaga volt. Vajon, hogy bírta meginni? Viszont szédítően nézett ki aznap este. Frissen nyírt sötétbarna haj, már ami megmaradt körbe a kopaszodás végett, borotvált hosszúkás arc, és hegyes áll, szemüvegén átcsillanó gyönyörű zöld, barna pettyes szemei pihentek. Egyszerűen jól ápolt volt. Miattam, csípte így ki magát? Abban biztos voltam, hogy nem munkából érkezett, pedig biznisszerkóban volt. Az illata pedig…. Hmmm… bódító.
Csak ültem ott, átmenetileg megkukulva.
-Magda?
-Khm – igyekeztem ismét a földön járni, és a lényegre koncentrálni. – Azért szerettem volna veled találkozni, hogy megbeszéljük a kapcsolatunkat. Merre tovább? Mire jutottál? – kérdeztem, s igyekeztem palástolni az idegességemet. Pedig a gyomrom ugrálni kezdett. Inkább a cukorra koncentráltam, hogy lekössem a kezeimet.
-Akarod te kezdeni? – kérdezte gavallér módjára.
-Nem. Mond csak te – mondtam mosolyogva. És ez hiba volt.
Mélyet sóhajtott, majd letette a teásbögrét, és ujjait összekulcsolva a tarkója mögött rám nézett. Arckifejezéséből arra következtettem, hogy jobb, ha én is így teszek. Megvárta, míg lerakom a bögrét, majd belekezdett.
-Én nem szeretném folytatni ezt a kapcsolatot. Inkább fejezzük be.
Igen, valóban jól tettem, hogy leraktam a teásbögrét a kezemből. Most minden bizonnyal szilánkjaira tört volna a márványpadlón. A szívem azonban megtette helyette. Fájt. Nagyon fájt, de Balázs még nem fejezte be.
-Szerintem te ehhez túl fiatal vagy, én, pedig túl öreg. Már amúgy sem működött. Már csupán úgy néztem rád, akár a húgomra. Nagyon régen nem feküdtünk le egymással, nem csókolóztunk. Arról is megfeledkeztem, hogy átléptük a tizenkilencedik hónapunkat.
-Az nem gond – cincogtam. A visszafojtott könnyek elvékonyították a hangomat.  – Én szeretném folytatni.
Magda, ne állj neki könyörögni! Ne merészeld! Az megalázó! Te büszke nő vagy, az isten szerelmére, ki ne mond, hogy még mindig szereted!
Hallgattam a belső hangra. Ugyan olyan hangerővel üvöltött a fülembe, mint mikor arra ösztönzött, hogy végre kimondjam, tartsunk egy kis szünetet. És jól tettem. Bár akkor, ott a teázóban őrültségnek véltem.
-Hidd el Magda. Jobb lesz, ha befejezzük, és békében elválunk. Ez még a jobbik eset, mintha évek múltán csalódsz bennem és üvöltözve hagyjuk faképnél egymást.
-Lehet – bólintottam.
Alaptermészetemmel ellentétben a csendes belenyugvást választottam. Visszavonulót fújtam, pedig legszívesebben a törés-zúzást kívántam, rá akartam borítani a kis kör asztalt, és a fejére olvastam volna olyan dolgokat is, amiket tett és nem tett meg. De visszafojtottam. Megsemmisülten ültem és bámultam magam elé. Minden ízemben remegtem. Sőt! Kimondottan vacogtam. Citerázott a fogsorom, pedig meleg volt odabent, és a kezem önkéntelenül is ráfonódott a bögrére. Az agyam fel sem fogta, hogy mennyire forró. Már rég fájnia kellett volna a kezemnek. De nem tette… elengedtem a mázas kerámiát és bambán megnéztem a jobb kezem ujjait. Láng vörösek voltak.  Nem fájt. A kezem nem. Elnyomta az, amit a mellkasomban éreztem.
-Jól vagy?
Volt képe megkérdezni. Aggódott? Vagy, talán a sápadtságom ijesztette meg?
-Nem éppen, de azt hiszem, hogy ez ilyenkor normális – a hangom színtelen volt, a tekintetem üveges. Azon küzdöttem, hogy elő ne törjenek a könnyeim. Azt az élvezetet nem akartam megadni neki, hogy sírni lásson, miközben szakít velem. Látott már eleget sírni a bunkóságai miatt! - Azt tudnod kell, hogy még mindig szeretlek.
A rohadt életbe! Nem meg mondtam, hogy fogd be? Ez aztán szánalmas! Gratulálok! Most szánalmat fog érezni irántad, és azt hiszi majd, hogy nála jobb nem is létezik a földön.
-Sajnálom Magda. Megértem, mert az első komoly kapcsolaton nehéz túltenni magunkat. Én is tudom. De ez nem fog működni köztünk tovább. – valami különös mosolyszerűség bujkált keskeny szája szegleteiben, majd végül kiköltözött az arcára. - Majd túllépsz rajtam.
Én megmondtam!      
Nem tehettem mást. Visszaadtam a pót lakáskulcsot, és beletörődtem a vereségbe.
-Egy dolgot had kérdezzek. Más nő van a dologban? Megismertél valakit?
-Nem – rázta meg a fejét.
-A kapcsolatunk alatt egyszer sem csaltál meg, ugye?
-Nem.
-Értem. Én sem – mondtam.
-Tudom – bólintott.
Pedig sok alkalmam volt rá, hogy megtegyem, de nem tettem, gondoltam magamban mélyet sóhajtva. Legszívesebben elmeséltem volna neki, de nem tettem. Emelt fővel akartam távozni! Ha vagdalkoztam volna, azzal csak magamat tüntettem volna fel rossz színben. Ehelyett csendesen tűrtem. 
 Az eredmény: lezártuk a kapcsolatunkat. Végleg. A szokott sablon szöveggel jött: „Szeretném, ha barátok maradnánk.” Azok maradtunk? Elméletben. Azt mondta örülne, ha néha felhívnám. Felmerjem? Jó volna az nekem? És neki? Vajon csak a megszokás, vagy önnön lelkének megnyugtatása mondatta ezt ki vele? Édesapa azt mondta, ez olyan, mint a foghúzás. Az elején, szörnyen fáj, de utána, minden nappal jobb lesz. Egyelőre még nem tudtam mindezt elképzelni. Sajgott a mellkasom. Fizikailag is érezhető volt, hogy apró darabokra zúzták a szívemet.
*****

  Egy szakítás után mindig van egy rövidebb vagy hosszabb periódus egy nő életében, amikor mindent, ami történik körülötte, azt a személye elleni támadásnak ítéli. Nálam is így volt, már csak azért is, mert, ahogy a szakítás után kiderült, Balázs egyenesen a szemeimbe hazudott!  Azután egy héttel, miután szakított velem, felhívott telefonon, hogy ráérdeklődjön miként is viselem a dolgot. Igazából naponta felhívott, hogy kicsit beszélgessünk csupa-csupa semmiségről, de az a hívás nagyon sok minden megváltoztatott. A hangja kedves volt, barátságos, már-már simogató, ahogy arról érdeklődött, hogy miként töltöttem a napomat, mikor is elmeséltem neki, hogy sikerült gyakorlati helyet szereznem magamnak egy helyi újságnál, s kiküldetésbe megyek, hogy az aznap esti koncertről írjak tudósítást. Komoly feladat volt, aminek még örültem is.
  -A mindhalálig Beatles? – a hangja komorabbá vált.
  -Igen. Miért? – a gyomrom figyelmeztetően összeugrott. De sosem hallgatta rá, amit nevezhetünk hibának is, de akkor túlzottan is megóvtam volna magam olyan dolgoktól amikből tanultam és erősödtem.
  -Akkor találkozni fogunk. Én is kaptam rá két jegyet.
Újabb gyomorrándulás, mintegy figyelmeztetés, hogy ki ne merészeljem nyitni a számat. Kíváncsiság és Józan Ész csatázott bennem, s nagy viadal után Kíváncsiság győzött!
Balázs hangja még inkább távolságtartóvá vált, mintha ő is azt akarná velem éreztetni, hogy ne vájkáljak a magánéletébe, nem az én dolgom. Ha ennyi minden ellene szólt, vajon miért tettem fel mégis a következő mondatot?
   -Kivel mész?
Na tessék! Te valóban nem vagy normális! Üvöltözött velem Józan Ész, és lelki szemeim előtt láttam, ahogy tehetetlenségében a falba verte a fejét!
  -Egy ismerősömmel – jött az óvatos válasz a vonal túlsó végéről.
  -Férfi vagy nő? – újabb felelőtlen kérdés a részemről.
  -Nő – még távolságtartóbb hangvételű válasz ex barátomtól.
  -Mond csak Balázs – mély levegő, most már minden mindegy alapon. – Van köztetek valami?
  -Alakul. Igazából szeretném, ha összejönnénk. Ő az, akivel együtt dolgoztam még az egyik biztosítási projekten. Biztosan emlékszel rá. Egyszer hazavittük őket az anyjával – igen, valami nagyon haloványan derengett még a múlt évből. – De még semmi sem történt közöttünk, még egy csók sem! – mintha észbe kapott volna, s a hangja mentegetőzővé vált.
  -Aham, értem… Balázs, most mennem kell. Felfordult a gyomrom…- és nem emlékeztem többre. A telefon kiesett a kezemből, valószínűleg összecsukódott magától.
 Józan Ész legyintett rám, összecsukta a bőröndjét, majd lemondóan távozott egy kis időre. Talán úgy érezte, már semmi érdemlegeset nem tud értem tenni. Majd szóljak, ha már képes vagyok felnőtt módjára gondolkodni, és hallgatni rá, amikor a fejemben már majdnem letépi a vészcsengőt, ha meg akarok szólalni!
  Hagytam, ha menjen. Én kiléptem az előszobába, s ott valami ragacsos, meleg, puha öntudatlan sötétségbe zuhantam. Idegösszeomlás!

*****

 Arra tértem magamhoz, hogy az anyám önt le egy pohár hideg vízzel és pofoznak öntudatomra. Még az előszoba hideg kövezetén feküdtem, de fogalmam sem volt, hogy mióta. Szüleimnek nagyon semmit sem kellett mondanom. Állítólag öntudatlanul is eldadogtam nekik a történteket. 
 Két szülőm közül édesanyámnak volt ártatlanabb kinézete, mégis ő forralt bosszút Balázs ellen, apám pedig csitította. Anyám is azzal nyugtatta magát inkább, hogy a Karma, vagy Sors, nevezzük, ahogy akarjuk, majd megadja annak az embernek, amit megérdemel! Ezzel próbált engem is nyugtatni az első egy hétben. A koncertre elmentem, de hatalmas erőfeszítésembe került. Azzal győzködtem, magam, hogy ha valóban jó újságíró akarok lenni, akkor nem engedhetem meg magamnak, hogy a személyes érzelmeim és tragédiáim befolyásoljanak. Ameddig a páholyban ülve figyeltem az előadást és igyekeztem minden részletet elraktározni magamban, addig egyetlen tagom sem remegett. Amint véget ért az előadás, és a sajtóbelépőm segítségével interjút is készíthettem a zenekar frontemberével, csak azok után citerázott a testem, mintha a pánik az idegrendszeremet használta volna hangszerként! Nem igazán díjaztam, de kihúztam magam, ahogy végigvonultam az előcsarnokban, s igyekeztem észrevétlenül körülnézni a vendégek seregén. Úgy kapaszkodtam a lépcső krómozott korlátjába, mintha az életem függött volna tőle. És, ha jobban belegondolok, talán igazam is volt, hiszen annyira remegtek a térdeim, hogy ha nem fogtam volna, talán szégyenszemre lebucskázom a bordó szőnyegen. Balázst azonban sehol sem láttam. Ha valahol felbukkant egy kopaszodó fej, a gyomrom minduntalan összeugrott. De mindig rá kellet jönnöm, hogy nem ő az. Már untam ezt a játékot. Az ötpercenként adagolt tömény adrenalintól már szédültem és égett a fejem. Alig vártam, hogy lejussak a harmadik emeletről és friss levegőt szívjak. Magamhoz vetem a kabátom, s a tűsarkaimon botladozva elindultam hazafelé. Hideg volt a február esti levegő, de nem érdekelt. Érezni akartam a testem, azt akartam, hogy fájjon! Legszívesebben beleütöttem volna ököllel a legközelebbi ház falába, és néztem volna, ahogy a lenyúzott kezemen folyik végig a vér. Le akartam vezetni a felesleges adrenalint! De nem tettem. Helyette a sírást választottam. Bár lehet, hogy a kéztörés kíméletesebb lett volna, ugyanis a sminknél jobban semmi sem csíp és éget, ami a könnyektől az ember lányának szemébe szivárog! Sétálva tettem meg azt a húszperces utat a belvárostól a házunkig. A jeges szél dühös fúriaként hosszú barna hajamba kapott, megcibálta, majd kétszer a nyakam köré csavarta. Nem bírtam ki, üzenetet írtam Balázs mobiljára, miszerint, reméltem, hogy jól sikerült a randi… csak az Isten, no meg a jó neveltetésem tartott vissza attól, hogy valami trágárságit még a végére biggyesszek. Gondolkodás nélkül elküldtem. A válasz nem váratott sokáig magára…

„Sajnos nem tudtunk elmenni. Nem értem vissza időben a szombathelyi tréningről. Balázs”

Majdnem könnyeket ejtettem, úgy sajnáltam, hogy nem jött össze neki! Áhh! Egy frászt! Ami késik, nem múlik.  Sors megbosszulta a kárörvendésemet! Főként, miután néhány ismerősöm megosztott velem néhány kényes információt, amint a fülükbe jutott, hogy szakítottunk.
  -Én már Decemberben láttam egy barnahajú lánnyal a mozinál, és az nem te voltál. Még csodálkoztam is. Ő meglátott, és a következő pillanatban már el is tűntek a szemem elől – mesélte egy délután Olivér, a nagybátyám.
  -November környékén a hipermarketben láttam őket néhányszor, ahogy munka közben nevetgélnek, együtt mennek ebédelni, és túlságosan is bensőségesen néztek egymásra… - mesélte egy másik ismerősöm, aki ott dolgozott abban a nagyáruházban, ahol ők voltak kihelyezve.
  Végül apám következett a kegyelemdöféssel.
  -Járnak – mondta nemes egyszerűséggel. Apám mindig is ilyen volt. Sosem rejtette véka alá a véleményét, és sosem csomagolta, amit mondani akart. Ezt sem. Csak úgy, durr, bele a közepébe. A nagy őszinteségnek pedig akkora ereje volt, hogy nekem meg kellett kapaszkodnom az asztal szélébe. Remegtek a térdeim. Kicsit már kezdet elegem lenni abból, hogy minduntalan rongybabává vált a testem, ha Balázs szóba került! Sosem tartottam magam gyenge embernek, de az ellen a vacogás ellen semmit sem tudtam tenni. Elemi erővel elkapott, s úgy megcibált, mint foxi a lábtörlőt!
  -H… hogy mi van? – pillogtam rá értetlenül. Reméltem, hogy valamit rosszul hallottam. Megismételte. Nem, nem hallottam rosszul! Összejöttek. Jártak. Egy pár voltak. Nem tudom, miként lehet még ezt ragozni.
  -Láttam őket múlt héten a boltban. Kézen fogva várakoztak a hetes pultnál. Mikor megláttak közeledni, Balázs elengedte a kezét, a lány pedig elmenekült valamelyik sorba. Ő igyekezett normálisan viselkedni, de láttam rajta, hogy zavarban van. Biztosan attól félt, hogy lecsapom – engedet meg egy ferde mosolyt magának az apám.
  -És? Miért nem tetted? - kérdeztem, bár a hangom cseppet sem volt közömbös, mint, amilyennek szántam. És nyílván az sem sokat segített, hogy közben idegesen járt a lábam és egy metszőollót pörgettem a pulton hegyével lefelé. Apám jobbnak látta, ha inkább kiveszi a kezemből.
  -Na de Magda, mégis csak egy hipermarketben voltunk – még szélesebb mosoly.
  -Miét? – vállvonás a részemről – Igazán betehetted volna a karajok és a fél diszkók közé. Senkinek sem tűnt volna fel a különbség.
Apám még szélesebben vigyorgott, majd cinkosan csillant az ugyan olyan világosbarna szempár, amilyen nekem is voltak.
  -Elmondjam milyen a lány?
Oldalról felpislantottam rá. Próbáltam nem kimutatni az érdeklődésem. Bár rá kellet jönnöm, hogy apám előtt hiába is színészkedtem. Őt még mulattatta is a próbálkozásom.
  -Végülis… igen.
  -Jaj Magda. Tudom, hogy érdekel.
  -Igen – vágtam rá.
Elmondta. Leírása alapján, amikor meglátta a hetesnél, amint ex barátom kezét szorongatta, éppen zsíros copfba lenyalt frizurát viselt, emellé két hurkát, melyeknek a kosárban lett volna a helyük, ehelyett a dereka köré csavarta őket, úgy hogy azok még a fekete pólón is átütöttek, és az alsó rálógott tekintélyes csípőjére és lapos farára, melyre egy viseltes, letaposott sarkú sötét farmert húzott. – Egyszóval nem volt valami szép látvány. Én nem mennék vele büszkén végig az utcán. Anyád is dundus, de ő büszkén hordja, és olyan nőiesen öltözik mellé, hogy az ember szemének mindez normális, és nagyon is szép. De az a lány… nincs megelégedve magával. Látszik rajta. Főként, hogy még előlem is elmenekült. Balázs sem mutogatja büszkén. Legalább szebbet választott volna – csóválta a fejét apám, majd felkapta az egyik primulákkal teli szaporító ládát, én a másikat, majd a raktárból lementünk a családi virágüzletbe.
Ugyan apám felvidított… de a kérdés ott motoszkált bennem; - Ha valóban így néz ki ez a lány, akkor miért választotta őt Balázs?
Jogos, női hívságomat és önértékelési zavaraimat felébresztő laza kérdés volt…"

1 megjegyzés:

Tisztulási folyamat

A tisztulási folyamat nagyon sokszor egyértelmű képekkel és instrukciókkal jár. Ahogy fejlődök, ahogy tisztulok és vedlem le magamról a fe...