2012. április 30., hétfő

Hétvégi beszámoló, nőies praktikák... és újabb két fejezet

Kedves olvasók!

Örülök, hogy tetszik nektek a regény, amibe belekezdtem. Hála a jó égnek, és nem utolsó sorban Erika barátnőmnek, a történtet szépen írja magát tovább... csak néha-néha van némi döccenő a dologban. Mondjuk egy ballagás, vagy anyák napja, amikor az embernek se ideje, se energiája nincsen írni. Vagy éppenséggel egy fergeteges hétvége, ahol debütált az "új" tekking kerékpárom, hivatalosan voltunk egy bográcsos kerti partira, és este egy óriási szexkalandban volt részem. ;-)

Ugyan a kerékpáron még van mit állítani, a lényeg, hogy a Május végén megrendezésre kerülő 21. Vasvilla családi kerékpár túrára jól szuperáljon ;-) Ma reggel érzékeltem, hogy bizony elszoktam már a két keréktől, ugyanis a nyereg alaposan megnyomta a farcsontomat... grrr... pedig zselés a szentem...  

A bogrács parti jól sikerült, kicsit meg is csókolt a nap. Főként vállon, mellkason és hason. Bikini felsőben szaladgáltam... :-)
Párommal néha-néha pin-pong mérkőzéseket játszottunk, a délután folyamán már egész szépen belejöttünk. Valahol itt kezdődött számunka az előjáték is. Késő délután feltámadt a szél és én visszavettem a trikó pólómat, viszont a bikini felsőmből kibújtam. Ennek köszönhetően az ugrálás, szerválás, ütögetés közben párom figyelmét másik két labda is elterelte. Sűrűn mellé trafált :-) Ez valahol táplálta az önbizalmamat ;-) Melyik nőnek ne tette volna? Azt hiszem Zsolti sem szerette még ennyire az asztali teniszt, mint múlt Vasárnap...
Abban is biztos vagyok, hogy valamelyest megélhettem a nőiességem egy másik válfaját. Magát a Csábítót, hiszen anélkül keltettem fel a figyelmét, hogy kimondottan flörtöltem volna vele. Nem tettem kétértelmű megjegyzéseket. Egyszerűen csak a testem, és a két mellem sejtelmes látványa és játékos mozgása volt rá hatással. Az biztos, hogy a nők nem csupán szép ruhával, sminkkel és ravasz illatú parfümfelhőben válhat szexuálisan vonzóvá a férfi szemében... Ezt megtanultam. 

Este, amint lefürödtünk, már nem "menekülhettem" előle. Szinte letepert. Éreztem, hogy neki is ugyan úgy hiányzott, hogy együtt legyünk, mint nekem. Háromnegyed órán keresztül kényeztetett, hol így, hol úgy, s mikor átbillentem a harmadik orgazmuson is... magára is gondolt. Azt hiszem az egész nap eseményei, az elfogyasztott fröccsök, a meleg napsütés, és  az, amit velem művelt... kikapcsolt. Miután összebújtunk, és fejemet a vállára hajtottam, egyszerűen leoltották a villanyt. Kicsivel később riadtam meg, arra, hogy kiszáradt a szám és valami egészen más zene szólt az asztali gépről. Tudtam, hogy elbóbiskoltam, csak azt nem, hogy mennyi időre. Mint kiderült, legalább fél órán át "pihentettem" a szemeimet. Párom nem sértődött meg. Azt hiszem az egy férfinak hatalmas elismerés, ha a párja a szeretkezés után elájul... (-Sokkot kaptál mi?) Még ma is emlegette, hogy mennyire lefárasztott és hízott is tőle a mája... nesze neked férfiúi büszkeség :-D

Oké... a lazább életbeszámoló után újabb két fejezetet felteszek. Nagyon örülök Silver Moon, hogy szórakoztatónak, gördülékenynek és fordulatosnak találod a történetet. Azt hiszem mostantól fognak bonyolódni az események a sztoriban. Megismertük a kezdeteket, a hátteret, ami számodra valamelyest ismerős... megismertük a két helyszínt, ahol játszódik, a barátokat... s hamarosan kicsit "valóságtól elrugaszkodottabb" és pörgősebb lesz. Még mindig várom a véleményeket...

Szeretettel:

Joyo

Újabb két fejezet:

"Hogyan menjünk a barátaink idegeire… rövid időn belül

  Körülbelül két hét telt el a felismerésem óta, és még mindig tomboltam. A legfurcsább helyzetekben, váratlanul robbant elő belőlem a sírás, vagy a düh… átlagban úgy néztem ki, mintha valami morbid hullámvasútra ültem volna. Esténként Veronika képeit nézegettem, a számítógépem mappáiból régi fotókat kerestem elő, magamat vizsgálgattam a fürdőszobai tükörben, papír zsebkendő csomagokat bontottam sorra, vagy pedig a változatosság kedvéért hol a barátaimnak, hol a családomnak puffogtam az értetlenségem és a dühöm miatt. A „Miért pont őt?” kérdés még mindig a fejemben kavargott. S bevallom őszintén, hogy szívesen megnéztem volna tetőtől-talpig ezt a Veronikát jó alaposan! No persze csak úgy, ha ő nem veszi észre. Vagy egyáltalán senki sem veszi észre! Kíváncsi voltam, ugyan akkor sértett! Nem a legjobb párosítás.
 Barátaim véleményét az elmúlt időszakban valahogy így tudnám bemutatni; - Te jó isten! Ennek a csajnak meg milyen fogsora van! – Jézusom! Őrá cserélt le? Ez nem normális! – Nézd Magda, valamiért őt választotta. Az rejtély, hogy miért, de most vele van. – Nem dramatizálod túl egy kicsit? – Ne kínozd magad azzal, hogy a képeiket nézegeted! – Magda, kérlek, most ne. – Magdolna, hagyjál már békén! … - Tömören leírva. Még tömörebben: - Magda, már az idegeimre mész!
Lili inkább beledugta a fejét a tarisznyájába, ha óraközi szünetben felcsatlakoztam a közösségi oldalra úgymond, kicsit szenvedni. Nos, ha nem említettem volna még, enyhén szólva is mazochista alkat vagyok! 
  -Magda, beszélnünk kell – ült le mellém a teázóban, ahol az egyik lyukasóránkat töltöttük. Megkeverte az pezsgős eperteát és rám nézett nagy macska szemeivel. – Kezdelek félteni.
  -Miért? – piszkálgattam meg villámmal a süteményemet. Nem volt sok gusztusom hozzá, de megszokásból kikértem. Majd elmajszolgatom. Valahogy…
  -Lassan két hónapja már annak a szakításnak. Elkezdett tavaszodni. Rügyeznek a fák, már szólnak a Csitári-ligetben a madarak. Ilyenkor már rég tavaszi örömmámorban úszol.
  -Ne haragudj Lili, ha most túl sok kedvem nincs a szökdécseléshez és dudorászáshoz. Megcsaltak, megaláztak, összetörtek…
Lili mélyet sóhajtott. Azt hiszem elkerülte a figyelmemet a jó szándék, s úgy értelmeztem, hogy untatom. A sértődés kezdte felütni a fejét a bensőmben.
  -Magda… én is voltam már hasonló helyzetben…
  -Akkor te is tudod, hogy ez nehéz – vágtam a szavába.
  -Igen… de…
  -Akkor?
  -Magda – újabb mély sóhajt. Óvatosan megfogta a karomat. – Néztél mostanában tükörbe? Olyan vagy, akár egy megszállott! Ez nem te vagy!
  -Ez is én vagyok!
  -Én nem hinném. Ismerlek már vagy egy éve.  Még akkor sem viselkedtél ilyen eszelős módjára, amikor még Balázzsal jártál. Nem voltál a legvidámabb ember a földön, de többet mosolyogtál, és volt élet a szemeidben. De most…alig ismerek rád. Miért nem tudod a saját életedet élni? Miért kell folyton azon gondolkodnod, hogy vajon most mit művelnek? Lefeküdtek-e már egymással? Vajon ugyan azt a bögrét használja-e, mint te? És, ha igen? Nem te vetted. Ez kezd nevetséges lenni… - ő volt Lili. Ami a szívén, az a száján. Jót akart, de úgy hiszem, hogy telibe talált azzal, amit mondott. Józan Ész hiába helyeselt, és mutatta Lili felé a hüvelykujját… leintettem, mert a sértett büszkeségem erősebb volt.
  -Szóval szerinted nevetséges vagyok? Jót derülsz a nyomoromon?
  -Én nem ezt mondtam – válaszolta. Fájdalmasan nézett. Valóban nem ezt akarta elérni.
  -Ha te csak mulatni tudsz rajtam… hát csak tessék – és már vettem is a sálamat és a kabátomat.
  -Magda…
  -Nem. Jobb, ha tudod, hogy ez is én vagyok – ezzel táskámat a vállamra kapva elhagytam a teázót. Kifelé menet tenyerem élével letöröltem a könnyeimet. Dühös voltam. Dühös és csalódott. A legjobb barátnőm támadt nekem. Legalábbis úgy éreztem! Végig vágtáztam Székesfehérváron keresztül. Beviharzottam a szállásomra, ledobtam a válltáskám. Azt sem néztem, hogy hová esik, csak levettem a kabátom és bementem a szobámba. Amíg betöltött a számítógép, én elbőgtem magam.
  -Nem ért meg! Miért nem ért meg senki? – kérdezgettem magamtól, miközben hintáztam az ágyon ülve.  Csak ültem, és szokás szerint sajnáltam magam!
*****
  -Nem gondolod, hogy csak túlreagáltad? – kérdezte anyám a hétvégén, amikor haza utaztam és elmeséltem neki a történteket.
Összeráncoltam a szemöldököm.
  -Kétlem. Kinevetett. Azt mondta, hogy nevetségesen viselkedem. A legjobb barátnőm!
Anyám mélyet sóhajtott. Hasonlóan, mint egy nappal korábban Lili a teázóban. Elkötötte a csokrot, amit éppen készített.
  -Amennyire megismertem Lilit az elmúlt egy év alatt, én nem gondolnám, hogy rosszindulatú volna. Szerintem csak jót akart…
  -… azzal, hogy nevetségesnek nevezett? – vágtam anyám szavába eléggé gorombán. Lángolt az arcom.
Éreztem a visszafojtott indulatot, ami belőle áradt. Kék szemeit összeszűkítette.
  -Igen – mondta egyszerűen. – Nevetséges vagy.
És ez volt az a pont, ahol ismét venni akartam a kabátom, de édesanyám megállított, azzal, hogy az ajtó és közém állt.
  -Magda. Kérlek, hallgass meg. Lilinek igaza van.
  -Miért? Nekem miért nem lehet igazam? Engem miért nem ért meg soha senki? – és már a könnyeimmel küzdöttem. Úgy éreztem magam akár egy elveszett kisgyerek.
  -Ülj le – vezetett oda a székéhez anya. Lehuppantam. Ő leguggolt elém. – Mindenki aggódik érted. Már a szakítás óta. Nem tudom, hogy feltűnt-e?
  -Igazából… igen.
  -Na látod. Féltünk. Teljesen kikészíted magad Balázs és e miatt a Veronika miatt. Tudod, hogy én mindig szívesen meghallgatlak, de van mikor már én is szívesen megráználak, hogy észhez térítselek. Nem tudod visszacsinálni. De őszintén kislányom… boldog voltál mellette?
 Mélyet sóhajtottam… Józan Ész végre felállt a kispadról és előrébb lépett. Bár még kicsit tétovázva. – Magda… anyádnak igaza van. Nem voltál boldog. Sírtál, szenvedtél, tűrtél, reméltél… legfőképpen sírtál. Az az ember elhitette veled, hogy semmit sem érsz. Most bebizonyíthatott, hogy hatalmasat tévedett.
 Igaza volt Józan Észnek. Balázs belém ültette az utolsó három hónapban, hogy nála jobbat sosem kaphatok. Örüljek, hogy velem van. Hiába sminkeltem és jártam szép ruhákban, a kellő visszaigazolás mindig hiányzott. Mintha arra akart volna célozni, hogy bármit kezdhetek magammal, nem tudom elérni a kellő hatást. Magamba zárkóztam. Változni nem tudtam, kiállni nem mertem magamért attól tartva, hogy elhagy, így maradt az „arany középút”, az, hogy magamba zárkóztam, s szépen lassan egy bánatháj-páncélt vontam magam köré, hogy védjem magam. Miután elhagyott… megmaradt a tíz kiló súlyfelesleg, az összetört női önbecsülésem, és a fejembe ültetett program, hogy senkinek sem kellek. Enyhén szólva is leamortizált az utolsó pár hónapban, és én balga fejjel hagytam mindezt. A többiek pedig szótlanul végignézték, mert szólni nem mertek. Lábujjhegyen kellett járni ezzel a témával kapcsolatban!  Amekkora szárnyakat adott az első félévben az a kapcsolat, ugyan olyan zuhanás, majd fájdalmas becsapódás követte. És ha mindez a pusztítás nem lett volna elég, még én is rátettem egy lapáttal az önmarcangolással! Folytattam a munkát, amit Balázs elkezdett… büszke lehetett volna rám!
 Újabb mély sóhaj, majd újra anyámra néztem, aki még mindig előttem guggolt.
  -Nem. Nem voltam boldog mellette – feleltem végül.
  -Akkor miért csinálod ezt magaddal?
  -Mit?
  -Az önmarcangolást.
  -Elhitette velem, hogy rajta kívül senkinek sem kellek. És azt hiszem, hogy ez dolgozik a lelkem mélyén. Félek attól, hogy elvesztettem az esélyemet arra, hogy bárki is feleségül vegyen.
  -Bolond vagy kislányom? – ráncolta a szemöldökét anyám. – Ilyet még viccből se mondj! Az a köcsög összetehette a két kezét, hogy ilyen nő szerette, mint te! Fogalma sincs, hogy mit veszített. Legyen boldog a Veronikájával… te pedig végre felszabadultál. Esélyt kaptál rá, hogy valóban boldog lehess.
 Anyám válla felett a tükrös falra pillantottam. Összeugrott a gyomrom. Egy összetört, beesett vállú, sápadt bőrű szomorúfűz nézett velem szembe… fénytelen szemei alatt sötét karikákkal.  Mit tettem magammal?! Újabb mély sóhajt, majd újra anyám szemeibe néztem.
  -Ugye most már hajlandó vagy kimászni ebből a szarból, amiben önként nyakig merültél?
  -Azt nem mondom, hogy gyors gyógyulás lesz, de igyekezni fogok. Csak arra szeretnélek kérni, hogy segítsetek ebben – mondtam végül.
  -Ez csak természetes.
  -Nem hiszem el, hogy ilyen pocsékul nézek ki – morogtam. – Mint egy élőhalott!
  -Egy kis smink csodákra képes. Talán újra el kellene kezdened foglalkozni magaddal. Mutasd meg a világnak, hogy mennyire erős vagy.
  -Igyekezni fogok – ígértem, s reménykedtem benne, hogy valóban sikerülni fog. Nem ítélhettem magam örök bánatra egy olyan ember miatt, aki meg sem érdemelte!

Vigyázz mit kívánsz!

  Olykor az ember elsóhajtja magát, miszerint… de jó volna ez…. De jó volna az… csak az nem biztos, hogy fel is van rá készülve, amikor a Sors úgy rendezi az események alakulását, hogy egyszer csak szembejön velünk az utcán! Jelen esetben, a hipermarketben! 
Még ugyan annak a hétvégének szombatján gyanútlanul vásárolgattam abban a bizonyos nagyáruházban. A kenyér részlegnél édesanyám rám pillantott.
  -Szerinted bajor rozs, vagy a kukoricakenyér volna a jobb választás.
Megvontam a vállam. – Nekem mindegy. Rántotta mellé…
  -Akkor legyen a bajor… hüm… Magda, elfelejtettem a mosogatószert. Volnál olyan kedves és hoznál egy citromosat?
  -Persze. A hentes pultnál lesztek? – tudakoltam, majd a bólintást követően elindultam a tisztítószerek irányába. Ahogy befordultam, egy pillanatra kihagyott a szívverésem. Mintha megállt volna az idő. Bár nyílván, csak a mi számunkra. Nem volt olyan magas, mint jómagam. Talán százhetvenöt centiméter. Vadul hullámzó, vékonyszálú vöröses barna haja fekete szövetkabátjának hajtókáját súrolta. Sötétzöld garbót és fekete szövetnadrágot viselt. A kabát miatt csípőtől felfelé nem, de attól lefelé alaposabban meg tudtam nézni. Még az is lehet, hogy átléptem az emberi udvariasság határait, de abban a helyzetben még gondolkodni is képtelen voltam. Combjai vaskosnak tűntek, az anyag valamelyest a lábikráira is ráfeszült. Eléggé elméláztam, mikor arra kaptam fel a fejem, hogy Józan Ész rosszallóan csettintget az orrom előtt, hogy térjek már magamhoz! Felpillantottam az arcába, s már abból tudtam, hogy maga Danninger Veronika jön velem szembe egyenesen a tisztítószer osztályról, amikor óvatosan felpillantott rám, majd szemeit lesütve, amilyen gyorsan csak tudott, eltűnt a lisztek irányába! Egy ideig megkövülten álltam a mosogatószerekkel szemben, és csak bambán néztem magam elé azon tűnődve, hogy mikor is készülhetett róla az a bizonyos profilkép, amivel az elmúlt pár hétben rendszeresen kínoztam magam. Ugyanis jóval testesebbnek bizonyult. Vannak olyan nők, akiknél nem tűnik fel, hogy néhány kiló van rajtuk pluszban, mert olyan arányosan oszlik el rajtuk, hogy Rembrandt térden állva könyörgött volna nekik, hogy álljanak modellt!  De ez a teremtés, akire ex barátom lecserélt, még finoman fogalmazva is aránytalanul hízott meg.
  -Hmmm… hihetetlen – motyogtam magam elé a homlokomat ráncolva.
  -Szerintem is. Nem hiszem el, hogy azt akarják, húsz féléből válasszunk, mikor mindegyik ugyan arra való – hallottam meg a közvetlen közelemből, a virágboltból már jól ismert mély férfihangot. Általában kellemesen megborzongtam tőle, de abban a pillanatban halkan felsikkantottam, s éreztem, hogy a vér kifut az arcomból. Majd ugyan olyan hírtelen vissza is áramlik, s tudtam, hogy a nyakamban lévő piros sál nyugodtan elbújhatna az arcszínemhez képest! Mellettem kétlépésnyire egy törzsvásárlónk, Nemes Krisztián állt. Rendszerint hozzám jött virágért, ha alkalma volt rá, s mikor volt rá időnk, még beszélgettünk is. Talán még azt is mondhattuk, hogy jóban voltunk. Több mindent tudtunk egymásról, mint amennyi általában eladó és vásárló között szokás volt.
  -A frászt hoztad rám. Kérlek, legközelebb, ha felém jössz, csapjál valamilyen zajt. Majdnem kiugrott a szívem – mondtam, még mindig a mellkasomra szorítva a kezemet.
  -Tévedés ne essék – mosolyodott el kisfiús mosolyával, amivel mindig felvidított. – Már egy ideje melletted állok, és üdvözöltelek is, de mivel válasz nem érkezett, és továbbra is elmélyülten vizsgálgattad a mosogatószereket… gondoltam várok egy kicsit.
  -Elnézést – ismét elpirultam. – Nem is hallottam. Kicsit elgondolkodtam.
  -Azt látom – mondta és hüvelykujjával végigsimított a homlokomon. – Ne ráncold. Nem szép.
Addig észre sem vettem, hogy összebarázdáltam a homlokom. Önkéntelen reakció volt.
  -Valami baj van? – fejét kicsit oldalra billentette. Belenéztem azokba a nagy hihetetlenül világoszöld szemekbe. Szerettem a szemeit. Valahogy mindig is vonzottak a zöld szemek, de ez az árnyalat nagyon ritka volt a közvetlen környezetemben. És az, hogy rövid, homok szőke hajából egy tincs általában előre hullámzott, még kisfiúsabbá tette, pedig már átlépte a harmincat.  Kicsit komolyabbá talán az a gondosan ápolt, pár árnyalattal világosabb körszakáll tette, amit már akkor is hordott, amikor megismertem.
  -Csak egy kicsit össze vagyok zavarodva… semmi különös.
  -Elhiszem. Az előbb láttam a kandúrodat egy másik nővel.
  -Jobban mondva az ex kandúromat – helyesbítettem. Éreztem, hogy újra megmerevedik minden izmom, az arcomra pedig valami elképesztően hideg, távolságtartó maszkot húztam.
 Krisztián összevonta szemöldökét.
  -Jó, én nem faggatlak. Az feltűnt, hogy egyszer csak már nem volt ott a boltban veled, amikor vásárolni mentem. Azt hittem, hogy esetleg elkerültük egymást.
  -Mint azt a saját két szép szemeddel láttad, nem erről van szó.
Szabad keze ökölbe szorult, s megütögette vele a combját, mint aki hezitál. Közben még mindig engem vizsgálgatott.
  -Krisztián, ne nézz így rám, jól vagyok.
  -Nem úgy nézel ki.
  -Jó, akkor mondjuk úgy, hogy kezdek jobban lenni.
  -Mégis olyan arcot vágsz, mint aki szellemet látott – kötötte az ebet a karóhoz.
Felnéztem rá. Körülbelül tíz centivel magasodott fölém. Apámon és nagybátyámon kívül ő volt az első férfi, aki közel állt hozzám, és akire fel kellett néznem. De akkor ott a háztartási osztályon kezdett az idegeimre menni. Olyan dolgokat erőltetett, amikről akartam is beszélni, meg nem is. Tudomást is akartam róla venni, meg nem is. Sírni is akartam miatta, meg nem is!
  -Most láttam először az új nőjét.
  -Azt a csajt, aki szinte elfutott a másik irányba? – mutatott hüvelykujjával a lisztek és zsemlemorzsák irányába.
Ez egy kis mosolyt csalt az arcomra. – Igen, őt.
Krisztián felvonta egyik szemöldökét. Az arca többet mondott minden szónál, mégis elhagyta azokat a telt ajkakat az a mondat, amitől már fel is kacagtam, és legszívesebben megöleltem volna. – Már bocsánat, de ez a Balázs egy barom!
De ölelés helyett csak vállba csapta, csak úgy fiúsa, ahogyan az apámtól tanultam. Ezekért az önkéntelen, zavart palástoló mozdulatokért tartottak tőlem a férfiak. Balázs sem szerette, ha olykor kicsit is meglapogattam, mert sosem tudtam kontrollálni az erőmet, és legtöbbször fájt neki, bár sosem mondta ki hangosan. Nem tehettem arról, hogy Balázs csupán hetvenöt kiló volt és száznyolcvankét centi, és én kicsi korom óta egy masszív, száztíz kilós kolosszushoz voltam szokva. Azt hiszem senki sem hibáztathatott érte, hogy nagyobbat ütöttem a kelleténél! 
Úgy tűnt, hogy Krisztiánt nem zavarta a dolog, sőt még szélesebben elmosolyodott.
  -Legalább visszatért a mosolyod. Nem szeretem, amikor szomorú vagy.
  -Akkor jobb, hogy az utóbbi két hónapban nem találkoztunk. Szerintem rám sem ismertél volna. Most már konszolidáltabb vagyok.
  -Fogytál is.
Most az én szemöldökömön volt rajt a sor, hogy a hajamig szaladjon.
  -Hogy mi?
  -Igen. Látom az arcodon… mivel a kabát túl sokat takar – vigyorgott ismét. Még sem tagadhatta meg, hogy férfiból van!
Már nyitottam a számat, hogy visszavágjak valami frappáns megjegyzéssel, nehogy azt higgye, hogy ő győzött, amikor közbe üvöltött a mobiltelefonom. Szó szerint! Ugyanis apámnak és anyámnak is külön csengőhang volt beállítva. Édesapámnak egy kemény metál szóló, és éppen ő hívott. Mind a ketten összerezzentünk, mire a farzsebemből előhalásztam a türelmetlen telefont és be nem jelentkeztem a még türelmetlenebb apámnál.
  -Szia, mondjad.
  -Hol a csudában vagy már? Most préseled citromból a mosogatószert?!
  -Nem, még itt vagyok.
  -Akkor kapkodd a kis seggecskédet, a 12-es kasszánál vagyunk. Futólépés.
Mosolyogva letettem.
  -Ne haragudj Krisztián, de mennem kell. Már a pénztárnál vannak. De örülök, hogy találkoztunk – mondtam már hátast elindulva a kaszák felé.
  -Én is örültem – integetett a szőke férfi. – Lehet, hogy jövő pénteken benézek hozzád. Sógornőmnek születésnapja lesz.
  -Várni foglak – intettem, és már el is tűntem a szeme elől. Kasszáknál kígyózó embersorokon verekedtem keresztül magam, mire megláttam a szüleimet araszolgatni egy félig megpakolt drótszekérrel. – Háború lesz, csak még nem szóltak? – vontam fel egyik szemöldököm, miközben a kupac tetejére tettem a mosogatószeres flakont.
  -Csak a szokványos hétvégi nagybevásárlás – vonta meg széles vállaim apám. – Mellesleg, előre is bocs, de ez volt a legrövidebb sor.
  -És miért kérsz bocsánatot? – kérdeztem. Ám mikor apám a fejével előrébb biccentett, a gyomrom diónyira zsugorodása jóval korábban megadta a választ, mint, hogy az agyam felfogta volna, hogy mit látok.
A pénztárnál éppen Veronika pakolta fel az élelmiszereket a futószalagra, mellette pedig ott állt Balázs. Feje búbján, ahol már eléggé szenvedett a hajhiánytól, dervistáncot járt a sápadt lámpafény. A lány hátrapillantva felfedezett bennünket, s valamit mondott volt páromnak, amitől annak szemmel láthatóan megmerevedtek a hátizmai. Óvatosan hátrapillantott a válla felett. Nem tudtam miként kellene reagálnom. Éreztem, hogy nekem is remegni kezd kezem-lábam, s egyre jobban markolom a bevásárló kocsi oldalát. Belefehéredtek az ujjaim. A gyomrom fickándozott, ahogy egy pillanatra összeakadt tekintetem azzal az ismerős sötétzöld, barnapettyes szempárral. Sikoltani akartam… felkapni a futószalagon lassan araszoló téliszalámit, és azzal püfölni, amíg bocsánatot nem kér. Bár minden valószínűséggel előbb értem volna el, hogy  99-est kérnek a 12-es pénztárhoz, mint, hogy kierőszakoljam Balázsból a „Bocsánat, hogy hazudtam neked” – mondatot. Viszont egy meglett biztonsági őr elkísért volna a helyszínről, és pedig soha többé nem mertem volna betenni a lábam abba a nagyáruházba. Így az újabb mély lélegzetvétel mellett döntöttem, s igyekeztem kifújni magamból a feszültséget. Azt hiszem, hogy az agresszió kiülhetett az arcomra, ugyanis Balázs gyorsan elkapta a tekintetét, és inkább rákönyökölt a saját drót szekerükre, csak, hogy eltűnjön a szemünk elől.
  -Zavarban van – jegyezte meg csak úgy mellékesen az anyám.
  -Ezt valahogy nem csodálom – fűzte hozzá az apám.
  -Magda kicsim, engedd szépen el a szekerek. Az nem Balázska nyaka – mondta gyengéd hangon édesanyám, és lefejtegette ujjaimat a fémrácsozatról. Addig észre sem vettem, hogy még az ízületeim is kifehéredtek és mennyire fájt. Csak Veronikát néztem. Jobban mondva próbáltam őket elképelni egymás mellett, lehetőleg velem szemben. Még akkor is ezen gondolkodtam, amikor már bepakoltunk az autóba és kihajtottunk a mélygarázsból. Tulajdonképpen arra jutottam, hogy mindenki azt kapta, amit megérdemelt. Veronikának éppen elég büntetés lesz, hogy Balázzsal él. Én már ismertem valamelyest, és tudtam, hogy van rossz oldala, és nem voltam abban száz százalékig biztos, hogy csak én hoztam ki belőle. Ráadásul ahhoz a fényképhez képest Veronika is eléggé elkezdett amortizálódni. Így Balázsnak is megvolt a maga keresztje. Nos… lehet, hogy mindez csupán női hisztéria, hiúság vagy rosszindulat, de hogy egy kedves ismerősömet idézzem: „- Attól még, hogy ő ül a nyeregben, nem biztos, hogy győzött!”
Elvégre, valóban új lehetőségeket kaptam a Sorstól, hogy boldog párkapcsolatban élhessek! Még, ha lassan is indulok neki, azért igyekszem. Az első sokkon már túljutottam. Már tudom, hogy hazudott, megcsalt, és már láttam is őket együtt. Arra kellett koncentrálnom, hogy kimásszak abból a gödörből, amit másfél éven keresztül ástam magamnak, majd önként fejest ugrottam bele!
De legelőször valamit még helyre kellett hoznom, amit nagyon elszúrtam!"

     

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Tisztulási folyamat

A tisztulási folyamat nagyon sokszor egyértelmű képekkel és instrukciókkal jár. Ahogy fejlődök, ahogy tisztulok és vedlem le magamról a fe...